2011. május 29., vasárnap
Mi ez ez?
Ha már egyszer divatról volt szó: tudja valaki, hogy mi ez, ki ez a Hannah Montana, és honnét jött ez a mánia? Unokahúgom (bátyám kislánya) nagy Hannah Montana rajongó. Kb. mindene Hannah Montánás: a tolltartója, a füzetei, az iskolatáskája, a ruhája, a zoknija, a cipője: minden ocsmány rózsaszín és csillámporos. Magyarul: ízléstelen. Rá van írva, hogy Hannah Montana meg valami szőke (?) lány mosolyog rajta. (Feltételezem ő lehet az említett Hannah.) Ez valami filmszereplő? Vagy mesealak, netalán énekes? Ki ez a lány a semmiből és mit esznek rajta az alsó tagozatosok? Mindenesetre elég ízlésromboló világa van, az egyszer biztos. Nem mondom, mikor én gyerek voltam akkor meg a neonrózsaszín gumilovak voltak a menők, nekem is volt egy piaci csóró fajta gumilovam, ami azonkívül, hogy egy ocsmány műanyag ló volt, semmit sem tudott kezdeni magával, én mégis nagyon büszke voltam rá, de azért na. Ez a Hannah Montana, ez már kezd az agyamra menni. Úgyhogy kérdem én: mi ez ez?
Játékok
Mint már említettem négy fiútestvérem van: egy bátyám és három öcsém. Mivel az egyik öcsém, csak fogadott, így őt most kirostálom, mert őt "csak" 7-8 éve ismerem. A másik három viszont, hahaha, nem csak, hogy annyi ideje ismerem őket, ahány évesek (kivétel bátyámat, mert ő ugye idősebb... :)), hanem még rokonok is, szóval teljesen együtt nőttünk föl.
Amit a három lurkóról tudni kell, hogy ők tényleg testvérek, és én kb. féléves koromban csöppentem a családba, akkor még csak bátyám mellé. Bátyám sokáig azt gondolta, hogy öltöztetős baba vagyok, mert igazi nem lehetek, ezért hajas babaként játszott velem. Öltöztetett, meg megfésülte a hajamat, csak akkor lettem gyanús, hogy talán nem vagyok játék, amikor magamtól elkezdtem sírni vagy elmásztam valahova. De bátyámat ilyen apróságok nem zavarták... biztos elemes. :D
Visszatérve a címhez bátyámék egy idő után egy szomszédos faluba költöztek egy szép nagy házba. A szép házhoz szép gyerekszobák is járnak, és a szép gyerekszobákhoz pedig éppen divatos játékok. Hát, pedig, hagyományos jó magyar családhoz híven a játék koncepció náluk: vagyis mondhatjuk, hogy nálunk mivel jó sokat laktam én ott is, az volt, hogy a játékra vigyázni kell, mert majd a kisebbek öröklik tovább. Hát, nagyjából bejött, a dolog: a játékok fele túl is élte azt a pár évet még szükség volt rá, de egy gond volt: a divat.
Már pedig: akár tetszik, akár nem a játékoknak is van divatja. Éppen aktuális rajzfilm vagy mese fröccsöntött figurája mindig a legmenőbb. Mivel bátyám menő gyerek volt már az oviban is, neki volt tininindzsa harci teknőce. Az én gyerekkoromban ez volt a divat meg a póniló. Így visszatekintve: ez a harci teknőc: mekkora egy szánalom. De komolyan. Műanyag, fröccsöntött, ronda, teknősbéka-formájú baba (?) aminek lila (!), piros és egyéb színekben pompázó páncélja van, ami alól ki lehet venni a műanyag kardot. Vagy bele lehet tenni az elemet és akkor olyan hangot ad ki, ami leginkább a kínai kecskemekegésre hasonlít. :D Mindenesetre ez volt a nagy szám akkoriban. (Én már akkor sem értettem, hogy miért jó ez, mikor még haja sincs, amit meg lehetne fésülni. :) ) Persze iszonyat drága volt egy ilyen kínai csúfság, azért csak keveseknek volt, így mindenki elájult tőle, hogy húúú... "beszél" (= mekeg). Az idő repült, és elmúlt ennek a játéknak is a dicsősége, szerencsére. A bátyám nagyobb lett és inkább a lányok érdekelték, nem a műanyag játékok. :)
Viszont öcsém, aki 8 évvel fiatalabb a bátyámnál, éppen ekkor lépett be a nagy óvodás-kisiskolás korba. Ő is menő gyerek akart lenni és neki már GI Joe-ja volt. GI-Joe olyan mint a Barbie baba csak kisfiúknak. Egy az egybe akkora, van haja és millió és egy változata: van kommandós, amelyik terep ruhában tud kúszni magától (!), van nindzsa, amelyiknek a szemeit (!) is mozgatni lehet, van északi ruhás kommandós, vagy karate kölyök, van sivatagi lopakodó, búvárkommandó meg mit tudom én. Rengeteg: az egyiknek gépfegyvere van, a másiknak kardja a harmadiknak csuklyája. Persze, egy ilyen GI Joe, ha lehet még drágább, mint egy harciteknőc, hiába az infláció, ugye. Kb. 3-4 Barbie baba jön ki egy GI Joeból. De hát öcsém GI Joe mániája – a szülők szerint – gyógyíthatatlan volt, így lett neki egész sorozat. Azért hozzá kell tennem, hogy az öcsém lelkivilágát azért mutaja, hogy a GI Joek sosem harcoltak. Ők reggeliztek, iskolába mentek, majd gépfegyverrel, puskával és karddal együtt lefeküdtek aludni a rózsaszín takaró alá. :D Biztos vagyok benne, hogy a rokonok, akik elárasztották öcsémet ezzel a drága vacakkal, ha rongybabát vesznek neki 50 forintért a piacon, azzal is ugyanezt játszotta volna. :D Erről ennyit. :)
Most, mikor a legkisebb öcsém épp kisiskolás (10 éves) most a bakugan vagy mi a rossz nyavalya van soron. Na, ez a bakugan, ha lehet a legborzalmasabb. Komolyan: inkább 10 GI Joe meg 40 teknőc, mint egy ilyen csúfság. Biztos lehet lejjebb is süllyedni ennél a tetves bakugánnál, de nem kéne. Ha valaki nem tudná bakugán nem olyan rég jött divatba (pár éve), kb. a lego Bionicle szörnyeivel együtt (na az a másik förmedvény, amit inkább kidobnék a szemétbe). Ez ilyen kicsi, műanyag fröcsöntött, színes szörny, amivel kb semmit se lehet csinálni, csak dobálódzni maximum. Esetleg kiszúrni a másik szemét vagy ilyen hasonló építő dolgok. De hogy milyen ronda, és ehhez képes meg milyen drága. Hihetetlen. Borzalom. Komolyan. Nekem már a pokemon is sok volt, hogy minden sarokban pikacsu és szörnybarátai figyeltek, most meg ez a műanyag *** . A boinicletől meg még én is félek, olyan ocsmány. Kirakni a polcra nem lehet, mert a gyereknek rémálmai lesznek tőle. Sok mindent nem lehet vele játszani, csak morogni meg rohangászni vele a lakásban. Hát azt hiszem ezt egy darab fával ugyanígy el lehetne játszani, és akkor legalább a fantáziája megmarad szerencsétlen kölöknek.
De érzem én, hogy ennek a játéknak is csak az lesz a sorsa, mint elődeinek. Megy a padlásra a GI Joek és teknőcök mellé porfogónak. Hogy majd ha már teljesen tönkrementek kikerüljenek a szelektívbe. Ezért érdemes divatos játékot venni. Legyen okulásul minden jelenlegi és jövőbeli szülőnek: inkább játszál otthon a gyerekeddel egy bottal, mint vegyél neki divatjátékot drága pénzen. :)
Amit a három lurkóról tudni kell, hogy ők tényleg testvérek, és én kb. féléves koromban csöppentem a családba, akkor még csak bátyám mellé. Bátyám sokáig azt gondolta, hogy öltöztetős baba vagyok, mert igazi nem lehetek, ezért hajas babaként játszott velem. Öltöztetett, meg megfésülte a hajamat, csak akkor lettem gyanús, hogy talán nem vagyok játék, amikor magamtól elkezdtem sírni vagy elmásztam valahova. De bátyámat ilyen apróságok nem zavarták... biztos elemes. :D
Visszatérve a címhez bátyámék egy idő után egy szomszédos faluba költöztek egy szép nagy házba. A szép házhoz szép gyerekszobák is járnak, és a szép gyerekszobákhoz pedig éppen divatos játékok. Hát, pedig, hagyományos jó magyar családhoz híven a játék koncepció náluk: vagyis mondhatjuk, hogy nálunk mivel jó sokat laktam én ott is, az volt, hogy a játékra vigyázni kell, mert majd a kisebbek öröklik tovább. Hát, nagyjából bejött, a dolog: a játékok fele túl is élte azt a pár évet még szükség volt rá, de egy gond volt: a divat.
Már pedig: akár tetszik, akár nem a játékoknak is van divatja. Éppen aktuális rajzfilm vagy mese fröccsöntött figurája mindig a legmenőbb. Mivel bátyám menő gyerek volt már az oviban is, neki volt tininindzsa harci teknőce. Az én gyerekkoromban ez volt a divat meg a póniló. Így visszatekintve: ez a harci teknőc: mekkora egy szánalom. De komolyan. Műanyag, fröccsöntött, ronda, teknősbéka-formájú baba (?) aminek lila (!), piros és egyéb színekben pompázó páncélja van, ami alól ki lehet venni a műanyag kardot. Vagy bele lehet tenni az elemet és akkor olyan hangot ad ki, ami leginkább a kínai kecskemekegésre hasonlít. :D Mindenesetre ez volt a nagy szám akkoriban. (Én már akkor sem értettem, hogy miért jó ez, mikor még haja sincs, amit meg lehetne fésülni. :) ) Persze iszonyat drága volt egy ilyen kínai csúfság, azért csak keveseknek volt, így mindenki elájult tőle, hogy húúú... "beszél" (= mekeg). Az idő repült, és elmúlt ennek a játéknak is a dicsősége, szerencsére. A bátyám nagyobb lett és inkább a lányok érdekelték, nem a műanyag játékok. :)
Viszont öcsém, aki 8 évvel fiatalabb a bátyámnál, éppen ekkor lépett be a nagy óvodás-kisiskolás korba. Ő is menő gyerek akart lenni és neki már GI Joe-ja volt. GI-Joe olyan mint a Barbie baba csak kisfiúknak. Egy az egybe akkora, van haja és millió és egy változata: van kommandós, amelyik terep ruhában tud kúszni magától (!), van nindzsa, amelyiknek a szemeit (!) is mozgatni lehet, van északi ruhás kommandós, vagy karate kölyök, van sivatagi lopakodó, búvárkommandó meg mit tudom én. Rengeteg: az egyiknek gépfegyvere van, a másiknak kardja a harmadiknak csuklyája. Persze, egy ilyen GI Joe, ha lehet még drágább, mint egy harciteknőc, hiába az infláció, ugye. Kb. 3-4 Barbie baba jön ki egy GI Joeból. De hát öcsém GI Joe mániája – a szülők szerint – gyógyíthatatlan volt, így lett neki egész sorozat. Azért hozzá kell tennem, hogy az öcsém lelkivilágát azért mutaja, hogy a GI Joek sosem harcoltak. Ők reggeliztek, iskolába mentek, majd gépfegyverrel, puskával és karddal együtt lefeküdtek aludni a rózsaszín takaró alá. :D Biztos vagyok benne, hogy a rokonok, akik elárasztották öcsémet ezzel a drága vacakkal, ha rongybabát vesznek neki 50 forintért a piacon, azzal is ugyanezt játszotta volna. :D Erről ennyit. :)
Most, mikor a legkisebb öcsém épp kisiskolás (10 éves) most a bakugan vagy mi a rossz nyavalya van soron. Na, ez a bakugan, ha lehet a legborzalmasabb. Komolyan: inkább 10 GI Joe meg 40 teknőc, mint egy ilyen csúfság. Biztos lehet lejjebb is süllyedni ennél a tetves bakugánnál, de nem kéne. Ha valaki nem tudná bakugán nem olyan rég jött divatba (pár éve), kb. a lego Bionicle szörnyeivel együtt (na az a másik förmedvény, amit inkább kidobnék a szemétbe). Ez ilyen kicsi, műanyag fröcsöntött, színes szörny, amivel kb semmit se lehet csinálni, csak dobálódzni maximum. Esetleg kiszúrni a másik szemét vagy ilyen hasonló építő dolgok. De hogy milyen ronda, és ehhez képes meg milyen drága. Hihetetlen. Borzalom. Komolyan. Nekem már a pokemon is sok volt, hogy minden sarokban pikacsu és szörnybarátai figyeltek, most meg ez a műanyag *** . A boinicletől meg még én is félek, olyan ocsmány. Kirakni a polcra nem lehet, mert a gyereknek rémálmai lesznek tőle. Sok mindent nem lehet vele játszani, csak morogni meg rohangászni vele a lakásban. Hát azt hiszem ezt egy darab fával ugyanígy el lehetne játszani, és akkor legalább a fantáziája megmarad szerencsétlen kölöknek.
De érzem én, hogy ennek a játéknak is csak az lesz a sorsa, mint elődeinek. Megy a padlásra a GI Joek és teknőcök mellé porfogónak. Hogy majd ha már teljesen tönkrementek kikerüljenek a szelektívbe. Ezért érdemes divatos játékot venni. Legyen okulásul minden jelenlegi és jövőbeli szülőnek: inkább játszál otthon a gyerekeddel egy bottal, mint vegyél neki divatjátékot drága pénzen. :)
2011. május 26., csütörtök
FlyLady program
Van egy program az Interneten, mármint napi program, életszervezős program, nem számítógépes pasziánsz. A neve FlyLady program, mert egy ilyen néven blogot író, angol hölgy találta ki. A lényege, hogy megtanít arra, hogy tartsd rendben a lakásodat kampánytakarítások nélkül. Hát, ez engem érdekelt, és beleolvastam a magyar verzióba, hogy ugyan mi ez.
A második napnál buktam el: ugyanis ezt olyanoknak találták ki, akik EGÉSZ NAP OTTHON VANNAK!!!!! Jó nekik. Na már most, kérem szépen, olyan program nincs, ami hasonlókat eredményez, de mondjuk olyanoknak is jó, akik reggel hatkor lelépnek otthonról dolgozni, legkorábban éjfélre hazaérnek hullafáradtan, és azért 5-6 órát aludnának is? Na, nekem egy ilyen program kellene... :) Ja.. és a hétvége nem számít, mert akkor meg nem vagyok otthon általában, szóval erre találjon ki valaki egy jó kis takarítós programot. A takarítószolgálat és bejárónő nem a mi családi költségvetésünkhöz van szabva, szóval ennél némiképp olcsóbb megoldásokra lennék kíváncsi. :)
A második napnál buktam el: ugyanis ezt olyanoknak találták ki, akik EGÉSZ NAP OTTHON VANNAK!!!!! Jó nekik. Na már most, kérem szépen, olyan program nincs, ami hasonlókat eredményez, de mondjuk olyanoknak is jó, akik reggel hatkor lelépnek otthonról dolgozni, legkorábban éjfélre hazaérnek hullafáradtan, és azért 5-6 órát aludnának is? Na, nekem egy ilyen program kellene... :) Ja.. és a hétvége nem számít, mert akkor meg nem vagyok otthon általában, szóval erre találjon ki valaki egy jó kis takarítós programot. A takarítószolgálat és bejárónő nem a mi családi költségvetésünkhöz van szabva, szóval ennél némiképp olcsóbb megoldásokra lennék kíváncsi. :)
2011. május 18., szerda
Leszámolok
Mivel ülőmunkát végzek, így elég fontos lenne a rendszeres testmozgás. Az a baj, hogy mire hazaérek már olyan vagyok, mint egy kifacsart citrom, úgyhogy otthon mozgásról már szó sem eshet. Mivel állandóan van valami, jövünk-megyünk férjemmel, mint a távirat, a hétvége sem igazán alkalmas rendszeres sportolásra. Így azt a tanácsot kaptam, hogy tegyek meg napi 10000 lépést. (Ez kb. 7 km. egy nap, tehát nem kevés.) De szerencsére a 10000-be beleszámít az is, amit a munkahelyemen lépkedek mondjuk ebédidőben. Egy átlagos ember napi 3000 lépést tesz meg. Én megszámoltam tegnap én átlagosan napi 6000-t, de ez még mindig 4000-rel kevesebb, mint kéne. Ja igen, egy 500 forintos lépésszámlálóval (pedometer) számolom a lépéseimet, ami rá van csipeszezve a derekamra. :) Mivel kicsit bóvli szegény, ezért nem mér egészen pontosan, így a nap végén mindig le kell vonni kb 2000-t a végeredményből, mert ahogy a tömegközlekedés rángat vagy az ember izeg-mozog napközben, könnyen átbillen mintha léptem volna, pedig csak buszoztam. :)
Amúgy szoktam mozogni, de a heti egy-két alkalom az nem feltétlenül elegendő. Sajnos.
Hozzáteszem, lehet, hogy pontosabban mérne, ha rendesen hordanám is... :)
Amúgy szoktam mozogni, de a heti egy-két alkalom az nem feltétlenül elegendő. Sajnos.
Hozzáteszem, lehet, hogy pontosabban mérne, ha rendesen hordanám is... :)
2011. május 12., csütörtök
Hogy velem mik történnek?
Hogy velem mik történnek? Hát komolyan, akkora hatalmas nagy Urunk van, hogy az valami hihetetlen. De tényleg. :)
Van egy ismerősöm, akivel nem vagyunk túl jóban.. hogy így mondjam. Nem vesztünk össze vagy ilyenek, ő szimplán nem bír elviselni megismerkedésünk óta, én meg úgy voltam vele, hogy ami nem megy, nem kell erőltetni. Így szépen el is éldegéltünk egymás mellett, én elviseltem a megjegyzéseit, ő elviselte a létezésemet. Relatíve ritkán találkozunk, gy ez nem olyan nagy kihívás, igaz együtt kell dolgoznunk.
Aztán nem tudom,hogy miért... talán az imák miatt... tegnap valamilyen oknál fogva ez a személy RENDES volt velem. Már hozzászoktam, hogy kb. mindig velem van kitolva, meg én vagyok a lúzer (mert hát részben a főnököm is az illető), nem is vártam sokat. De valamiért mégis csak azt mondta neki a Szentlélek, hogy legyen rendes. Én nem tudom, hogy mi indította, de egy biztos: én nagyon meglepődtem. Hiába. A Jóisten mindig tudja mit és hogyan.. no és persze: mikor. :)
Van egy ismerősöm, akivel nem vagyunk túl jóban.. hogy így mondjam. Nem vesztünk össze vagy ilyenek, ő szimplán nem bír elviselni megismerkedésünk óta, én meg úgy voltam vele, hogy ami nem megy, nem kell erőltetni. Így szépen el is éldegéltünk egymás mellett, én elviseltem a megjegyzéseit, ő elviselte a létezésemet. Relatíve ritkán találkozunk, gy ez nem olyan nagy kihívás, igaz együtt kell dolgoznunk.
Aztán nem tudom,hogy miért... talán az imák miatt... tegnap valamilyen oknál fogva ez a személy RENDES volt velem. Már hozzászoktam, hogy kb. mindig velem van kitolva, meg én vagyok a lúzer (mert hát részben a főnököm is az illető), nem is vártam sokat. De valamiért mégis csak azt mondta neki a Szentlélek, hogy legyen rendes. Én nem tudom, hogy mi indította, de egy biztos: én nagyon meglepődtem. Hiába. A Jóisten mindig tudja mit és hogyan.. no és persze: mikor. :)
2011. április 18., hétfő
Hah! :)
Na, miután lenyugodtak a kedélyek, és blogom látogatottsága ismét nulla lett, úgy érzem bármit írhatok, senkit se fog érdekelni. S ez jó. :D
Tegnap elmentünk próba után (mert én ilyen állatfaj vagyok, hogy még vasárnap is dolgozom. Fúj.) szóval próba után narancslevet inni, mert este már csak késdobáló van, meg palacsintázó nyitva. Késdobálóba nem járunk, így megittunk egy narancslevet a palacsintázóban hárman: Bandi, Noncsika meg én. Noncsikáról azt kell tudni, hogy kicsit hiperaktív, a kelleténél többet pörög, beszél, cigizik és iszik néha, szóval egy jelenség. Rólam meg annyit kell tudni, hogy kocsim nem lévén tömegközlekedek, és az nem akkor megy, amikor nekem jó, ergo időm volt, mint a tenger. Noncsika nagy svunggal bevágtatott a helyre, ki kérte a három narancslevet és fölvetette, hogy mi lenne, ha kint ülnénk le. Mivel mi, mármint Bandi meg én, elég visszafogott és csöndes természetűek vagyunk (látom az egyet értő tekinteteket.. ha ezt Sutsz hallaná.. :D) szóval csöndes és visszafogott, nekünk minden jó alapon kiültünk Noncsival a teraszra. Első probléma akkor jelentkezett, mikor Noncsi rá akart gyújtani. "Tőletek ne is kérjek öngyújtót, mi?" (a hangnemben azért benne volt, hogy ti szerencsétlenek. :D) Hát, mivel se Bandi, se én nem dohányzunk, hiába is kért volna öngyújtót vagy bármit, ami tüzet csihol. Noncsika így gondolt egyet és bezúzott a belső térbe, kinézett magának két eléggé szakadt srácot és gondolta bedobja bájait egy öngyújtúért. Persze a srácok elhajtották a "nénit", mert hogy egy laza tizessel voltak fiatalabbak, mint mi (hiába, öregszünk :D) , hogy ők nem cigiznek, azt se tudják mi az és különben is most nem gyújtottak rá, mert nem szabad. :D Noncsika ezek után föladta a napi nikotin adag pótlását és beszéddel kárpótolta magát. Mivel a csaj boltban dolgozik egy puccos helyen, heti 80 órában sacc per kb. így voltak sztoriai. Elbeszélgettünk. Persze én az elején megkérdeztem Bandit, hogy a maga majdnem 100 kilójával együtt fázik-e, utalván arra, hogy én egy hangyabokányit, de ő nem fázott. Kemény gyerek, menő csávó nem fázik, és mivel büszke is, így ha fázna se fázik. :D Noncsika meg csak beszélt és merengett hajdan volt időkről, hajdan volt időkben jó Toldi Miklósról... stb..
Fél óráig bírtuk a beszélgetést,
majd mind hárman odafagytunk a teraszhoz.
De ma reggel kiderült....
Hogy van egy doboz gyufa a táskámban... :)
Tegnap elmentünk próba után (mert én ilyen állatfaj vagyok, hogy még vasárnap is dolgozom. Fúj.) szóval próba után narancslevet inni, mert este már csak késdobáló van, meg palacsintázó nyitva. Késdobálóba nem járunk, így megittunk egy narancslevet a palacsintázóban hárman: Bandi, Noncsika meg én. Noncsikáról azt kell tudni, hogy kicsit hiperaktív, a kelleténél többet pörög, beszél, cigizik és iszik néha, szóval egy jelenség. Rólam meg annyit kell tudni, hogy kocsim nem lévén tömegközlekedek, és az nem akkor megy, amikor nekem jó, ergo időm volt, mint a tenger. Noncsika nagy svunggal bevágtatott a helyre, ki kérte a három narancslevet és fölvetette, hogy mi lenne, ha kint ülnénk le. Mivel mi, mármint Bandi meg én, elég visszafogott és csöndes természetűek vagyunk (látom az egyet értő tekinteteket.. ha ezt Sutsz hallaná.. :D) szóval csöndes és visszafogott, nekünk minden jó alapon kiültünk Noncsival a teraszra. Első probléma akkor jelentkezett, mikor Noncsi rá akart gyújtani. "Tőletek ne is kérjek öngyújtót, mi?" (a hangnemben azért benne volt, hogy ti szerencsétlenek. :D) Hát, mivel se Bandi, se én nem dohányzunk, hiába is kért volna öngyújtót vagy bármit, ami tüzet csihol. Noncsika így gondolt egyet és bezúzott a belső térbe, kinézett magának két eléggé szakadt srácot és gondolta bedobja bájait egy öngyújtúért. Persze a srácok elhajtották a "nénit", mert hogy egy laza tizessel voltak fiatalabbak, mint mi (hiába, öregszünk :D) , hogy ők nem cigiznek, azt se tudják mi az és különben is most nem gyújtottak rá, mert nem szabad. :D Noncsika ezek után föladta a napi nikotin adag pótlását és beszéddel kárpótolta magát. Mivel a csaj boltban dolgozik egy puccos helyen, heti 80 órában sacc per kb. így voltak sztoriai. Elbeszélgettünk. Persze én az elején megkérdeztem Bandit, hogy a maga majdnem 100 kilójával együtt fázik-e, utalván arra, hogy én egy hangyabokányit, de ő nem fázott. Kemény gyerek, menő csávó nem fázik, és mivel büszke is, így ha fázna se fázik. :D Noncsika meg csak beszélt és merengett hajdan volt időkről, hajdan volt időkben jó Toldi Miklósról... stb..
Fél óráig bírtuk a beszélgetést,
majd mind hárman odafagytunk a teraszhoz.
De ma reggel kiderült....
Hogy van egy doboz gyufa a táskámban... :)
Buli
Na, hogy ne kapjak a fejemhez, hogy mekkora antiszoc vagyok, elmesélem néhány bulis élményemet. :)
Nem, ezek nem lesznek IHB partik, sem "rázzuk a diszkóban hajnalig"-jellegűek. Nem voltam sosem részeg, se füves, nem hánytak le, én se hánytam le senkit. Nem jöttem össze srácokkal, lányokkal meg pláne nem, szóval semmi olyan nincs ezekben a történetekben, ami a világ szerint, hangsúlyozom: a világ szerint bulivá minősít egy eseményt. Nálam a buli ott kezdődik: jól érzem magamat. A buli akkor hág a tetőfokára, ha örvendezni is tudok, nemcsak szórakozni. :) Nekem ez a buli. Cigi, pia, drog, kikapós fiúk-lányok nélkül.
egyik legjobb buli, amiben voltam az ereszd el hajamat segítő buli. Volt ott minden: étel (karamella fagyi), ital (baracklé meg Fanta), adrenalin (ajajaj.. ez majd kiderül :D), jó barátok (legalább 20), eszement feladatok (hahaha), zene (dicsőítés) és jó hangulat.
Kezdődött a buli este. Olyan hat körül, mikor már azért nyáron is szürkül. Összeszedtek minket, tábori munkásokat (segítők), hogy ugyan bulizzunk már egy jót, mert szoktunk, és egyébként is. Mert megérdemeljük. :) A buli szervező bizottság nagy izgalmak között készült, és már korán, korán fölosztott minket csapatokra. A csapat feladata valami baromság volt, szerintem jelenet, mert mindig azt kell előadni. Hol "Jézus, a jó pásztor"-jellegű bibliai jelenetet, hol valami segítők életéből kiragadott nagyon izgalmas momentumot. Valamit produkálni kell. (Megjegyzem: nagyon mókás, amikor fiatal, de állítólag felnőtt emberek bekeccsel a hátukon, bégetve mennek egy sokadik után... négykézláb.. persze... :) )
Szóval: miután kiprodukáltuk magunkat, szépen be is sötétedett. Mivel a buli témája tehenészek és indiánok volt, két csapatra osztottak minket. Nem volt szerencsém: tehenész lettem. Pedig akartam lenni indián, hogy bekenhessem az arcomat én is festékkel. :) Helyette kaptam valami koszlott, százötven tonnás nadrágot, amit rá kellett húznom a farmeromra. Nagyon maszekul festettem. A vízipisztolyról, ami a kezemben volt egy darabig, arról nem is szólva. Ilyen felszerelésben rohangásztunk, feladat volt megelőzni az indiánokat a próbákban. Volt ott minden: labda dobálás, sárban tocsogás (ja, mert amúgy egy bazi nagy parkban voltunk), homokban kotorászás. A legjobb feladat a falmászás volt. Na, most én kérem tériszonyos vagyok, tesiből mindig is kegyelem kettes, kövér és gyenge, mint a harmat. Én nem mászom falat. Különösen nem mászom négy méter magas, hót sima deszkafalakat. Viszont a többiek másként gondolták. A feladat az volt: mindenkinek át kell másznia a falon. Mivel összetartó csoport voltunk, és voltak köztünk azért stramm legények, kitalálták, hogy majd ők át segítik a lányokat a falon. Aha. Ez egészen könnyen ment, még húszkilós, vézna, sportos, életerős és bátor fiatalokat kellett átlendíteni. Hipp és hopp. Az egyik bakot tartott, a másik föntről elkapta és felrántotta. Ment ez. Egészen addig még nem jött Hirvi. Már a gondolattól is rosszul voltam, hogy én valakinek a kezébe belelépjek. Te jó ég! Soha! Nincs az a pénz. Inkább itt halok meg. Hát muszáj volt, nem volt kecmec. Az egyik kosaras lány (180 cm magas) tartott bakot egy jó nagy darab fiúval közösen. Na mondom, ha ezek nem dobnak át, akkor senki. Indultam, föllendültem, de nem kaptam el a falvégét, mert nem bírtam a lábamat fölemelni. Hát persze, hogy a jelmez-nadrágom húzott le. Fain. Éreztem, ahogy a saras tornacipőmmel a lány fején taposok, borzasztó volt, hogy most itt lógok a levegőben se föl se le, erőm meg erősen fogytán. És ez a gravitáció. Tudjuk róla, hogy egy gyilkos. Kézzel kapaszkodtam a fal szélébe, a két srác meg csak nézett fönt, hogy most mi lesz. Az egyik elkapta a karomat és megpróbált fölhúzni, a másik szerintem sokkot kapott. Ordították, hogy emeljem a lábamat, én meg ordítottam, hogy ettől a vacak nadrágtól mozdulni sem tudok. Iszonyatos halálfélelmem volt, próbáltam nem pánikba esni. A fiú tartotta a karomat, én meg már láttam, ahogy lezuhanok, és életemben másodszor, közlik velem a mentősök, hogy többet nem fogok járni. De jó lesz. A lábam csúszott, mert saras volt, a fal meg tükör sima. Addig pánikoltunk most már többen is, hogy a srác amelyik fogta a karomat, hogy nehogy visszaessek, hirtelen ötlettől vezérelve, elkapta az övemet, ugyanis a koszlott nadrágban volt egy szakadt öv, és hirtelen mozdulattal felrántott a magasba. Erre földobtam a lábamat, amivel tkp. orrba rúgtam a másik gyereket, de nem baj, mert a fal tetején voltam. Leereszkedtem a csövön és kb 20 percig remegtem és sírtam egyszerre. Soha ennyire nem féltem még. De soha ennyire nem éreztem, hogy milyen jó, ha nem hagynak cserben. :)
Nem, ezek nem lesznek IHB partik, sem "rázzuk a diszkóban hajnalig"-jellegűek. Nem voltam sosem részeg, se füves, nem hánytak le, én se hánytam le senkit. Nem jöttem össze srácokkal, lányokkal meg pláne nem, szóval semmi olyan nincs ezekben a történetekben, ami a világ szerint, hangsúlyozom: a világ szerint bulivá minősít egy eseményt. Nálam a buli ott kezdődik: jól érzem magamat. A buli akkor hág a tetőfokára, ha örvendezni is tudok, nemcsak szórakozni. :) Nekem ez a buli. Cigi, pia, drog, kikapós fiúk-lányok nélkül.
egyik legjobb buli, amiben voltam az ereszd el hajamat segítő buli. Volt ott minden: étel (karamella fagyi), ital (baracklé meg Fanta), adrenalin (ajajaj.. ez majd kiderül :D), jó barátok (legalább 20), eszement feladatok (hahaha), zene (dicsőítés) és jó hangulat.
Kezdődött a buli este. Olyan hat körül, mikor már azért nyáron is szürkül. Összeszedtek minket, tábori munkásokat (segítők), hogy ugyan bulizzunk már egy jót, mert szoktunk, és egyébként is. Mert megérdemeljük. :) A buli szervező bizottság nagy izgalmak között készült, és már korán, korán fölosztott minket csapatokra. A csapat feladata valami baromság volt, szerintem jelenet, mert mindig azt kell előadni. Hol "Jézus, a jó pásztor"-jellegű bibliai jelenetet, hol valami segítők életéből kiragadott nagyon izgalmas momentumot. Valamit produkálni kell. (Megjegyzem: nagyon mókás, amikor fiatal, de állítólag felnőtt emberek bekeccsel a hátukon, bégetve mennek egy sokadik után... négykézláb.. persze... :) )
Szóval: miután kiprodukáltuk magunkat, szépen be is sötétedett. Mivel a buli témája tehenészek és indiánok volt, két csapatra osztottak minket. Nem volt szerencsém: tehenész lettem. Pedig akartam lenni indián, hogy bekenhessem az arcomat én is festékkel. :) Helyette kaptam valami koszlott, százötven tonnás nadrágot, amit rá kellett húznom a farmeromra. Nagyon maszekul festettem. A vízipisztolyról, ami a kezemben volt egy darabig, arról nem is szólva. Ilyen felszerelésben rohangásztunk, feladat volt megelőzni az indiánokat a próbákban. Volt ott minden: labda dobálás, sárban tocsogás (ja, mert amúgy egy bazi nagy parkban voltunk), homokban kotorászás. A legjobb feladat a falmászás volt. Na, most én kérem tériszonyos vagyok, tesiből mindig is kegyelem kettes, kövér és gyenge, mint a harmat. Én nem mászom falat. Különösen nem mászom négy méter magas, hót sima deszkafalakat. Viszont a többiek másként gondolták. A feladat az volt: mindenkinek át kell másznia a falon. Mivel összetartó csoport voltunk, és voltak köztünk azért stramm legények, kitalálták, hogy majd ők át segítik a lányokat a falon. Aha. Ez egészen könnyen ment, még húszkilós, vézna, sportos, életerős és bátor fiatalokat kellett átlendíteni. Hipp és hopp. Az egyik bakot tartott, a másik föntről elkapta és felrántotta. Ment ez. Egészen addig még nem jött Hirvi. Már a gondolattól is rosszul voltam, hogy én valakinek a kezébe belelépjek. Te jó ég! Soha! Nincs az a pénz. Inkább itt halok meg. Hát muszáj volt, nem volt kecmec. Az egyik kosaras lány (180 cm magas) tartott bakot egy jó nagy darab fiúval közösen. Na mondom, ha ezek nem dobnak át, akkor senki. Indultam, föllendültem, de nem kaptam el a falvégét, mert nem bírtam a lábamat fölemelni. Hát persze, hogy a jelmez-nadrágom húzott le. Fain. Éreztem, ahogy a saras tornacipőmmel a lány fején taposok, borzasztó volt, hogy most itt lógok a levegőben se föl se le, erőm meg erősen fogytán. És ez a gravitáció. Tudjuk róla, hogy egy gyilkos. Kézzel kapaszkodtam a fal szélébe, a két srác meg csak nézett fönt, hogy most mi lesz. Az egyik elkapta a karomat és megpróbált fölhúzni, a másik szerintem sokkot kapott. Ordították, hogy emeljem a lábamat, én meg ordítottam, hogy ettől a vacak nadrágtól mozdulni sem tudok. Iszonyatos halálfélelmem volt, próbáltam nem pánikba esni. A fiú tartotta a karomat, én meg már láttam, ahogy lezuhanok, és életemben másodszor, közlik velem a mentősök, hogy többet nem fogok járni. De jó lesz. A lábam csúszott, mert saras volt, a fal meg tükör sima. Addig pánikoltunk most már többen is, hogy a srác amelyik fogta a karomat, hogy nehogy visszaessek, hirtelen ötlettől vezérelve, elkapta az övemet, ugyanis a koszlott nadrágban volt egy szakadt öv, és hirtelen mozdulattal felrántott a magasba. Erre földobtam a lábamat, amivel tkp. orrba rúgtam a másik gyereket, de nem baj, mert a fal tetején voltam. Leereszkedtem a csövön és kb 20 percig remegtem és sírtam egyszerre. Soha ennyire nem féltem még. De soha ennyire nem éreztem, hogy milyen jó, ha nem hagynak cserben. :)
2011. április 11., hétfő
Túráztunk
A férjemmel szeretünk túrázni. Nem vagyunk egy "élhegymászók", egy kisebb domb is kiszívja az életerőnket, de azért szeretünk menni. Különösen tavasszal jó a túra, mikor még nincs meleg, de a fák már szép zöldek, nyílnak a virágok, stb.
Nem tudom mondtam-e, de ha valaki minden túrán legalább egyszer eltéved, az én vagyok. Van egy társaság, teljesítmény túrázók, akik véletlenül a férjem baráti köréhez tartoznak, és ha véletlenül velük megyek, akkor három dolog történhet:
1: lemaradok
2: lemaradok és eltévedek
3: nem maradok le, de együtt tévedünk el.
Ezek után, gondoltam egyet, hogy szervezek én túrát, ami rövid és kellemes, és nem tévedünk el. Milyen jó lesz.
A hétvégére szerveztem is, tök jó, Bandi meg a barátnője, Bébé (Bandi barátnője kifejezés rövidítése, mert kreatív vagyok :)) jelentkeztek is, hogy szívesen jönnek velünk. Hurrá. Bébéről azt kell tudni, hogy egy nagyon városi leány, aki számára a civilizáció ott van, ahol van McDonalds és minimum egy mozgólépcső. Szóval nem féltem attól, hogy én leszek az utolsó. :) (Szeretem az efféle városi barátnőket a túrákon, mert lehet velük hátul kullogni, ha arról van szó. :) )
A túra elején fölszerelkeztem egy térképpel, megbeszéltük, hogy Bandi is hoz egyet, biztos, ami biztos, két térkép több, mint egy.. ez az illúzióm addig volt meg, még Bébé a vonatról leszállva meg nem látta az enyémet és azt nem mondta, hogy "jé.. ez ugyanolyan mint Bandié.." mondom akkor fain, mert így teljesen mindegy hány darab van, ugyanazt fogja mutatni és ugyanúgy. :D Elindultunk. Bandiról tudni kell, hogy állítólag cserkész volt valaha. Nem bántás, denem látszik csak kicsit látszik. :D De nagy lendülettel kezdtük keresni a turistajelzéseket, mindet megtaláltuk, jók voltunk. A térképen is tudtuk követni az utat, megtaláltuk a hegyet is, amin volt egy kilátó, a térkép szerint. Hát, igazából nem volt rajta kilátó, csak egy les, de betudtuk az időnek, meg a helyieknek, akik a fából készült kilátókat el szokták hordani tüzelőnek. Nagyon vidáman másztuk a hegyeket, csodával határos volt, hogy ilyen ügyesek vagyunk. De hát, aki tud az tud. Ráadásul volt egy iránytűnk is, szóval biztosak voltunk benne, hogy mi nem tévedhetünk el. Nem maradtam le, se Bébé, se senki. Egyébként Bébé olyan volt, mint egy kisgyerek, akit először visznek állatkertbe a szülei. Mindent megnézett, lefotózott. Kompozíciós képek százai készültek, most a fákról, most a dombokról, most az útról, most az árnyékokról, most a nem tudom miről. Bandi meg Bébét fotózta folyamatosan. Én meg őket, ahogy viccesen fotóznak. :D (Bébének azért voltak vicces beszólásai: a "jé, ló!" meg a "jé, tyúkkal is lehet játszani? Nem csak kutyával?", "Az nem póniló?" "Nem, Bébé, az egy tehén." Mondtam, hogy nagyon városi a leány. :) Azon is csodálkozom, hogy nem hitte, hogy a tehénnek lilának kell lennie, a csirke testét meg valójában nejlonzacskó fedi és a fán terem. Biztos vagyok benne, hogy a nagyvárosiak fele ezt hiszi, szóval Bébé átlagon fölüli tudás birtokosa így is. :D)
Vidáman sétálgattunk, vártuk, hogy elérünk a célunkhoz... és egyszer csak kilyukadtunk a főútra. Egy baj volt ezzel. A mi útitervünkben nem volt főút. Egy darab főút sem. A főút az 10 km-rel arráb volt, mint amin mi mentünk. Addig forgattuk a térképet még ra kellett jönnünk, hogy rossz jelzésen jöttünk. De jó! :D Tehát az a hegy, nem az a hegy volt. És tényleg látni kellett volna a vonatot a hegytetőről. Valószínűleg láttuk is volna, ha jó hegyen állunk meg. De nem! :) ... és lehet, hogy még mindig ott a kilátó a tervezett hegy tetején, ahogy a térkép írja, sőt valószínű... (Amúgy lehet, hogy ott szúrtuk el, hogy egy térkép Bandinál volt, a másik meg nálam. Azt hiszem említettem már a negatív felhőt, ami engem körbevesz. Bandi még nem tudja, de neki is van egy ilyen negatív felhője :D Igen, volt iránytűnk.. és igen, pontosan, hogy nem használtuk... :D)
Visszamentünk egy darabon az erdőbe és becammogtunk a legközelebbi faluba. Miután kidőltünk már rendesen, rátaláltunk egy fogadóra, ahol tudtunk venni üdítőt és kipihentük fáradalmainkat. Majd szépen, komótosan, busszal átmentünk a másik faluba, ahová eredetileg igyekeztünk, megnéztük a várat, amit eredetileg az utunk végén néztünk volna, szóval végül is a táv megvolt, várat láttuk, nem tudom mit akarhatunk egyebet. :D Bár Bandi szerint mi nem eltévedtünk, hanem az út során megváltoztattuk a célunkat. Mert szebbnek találtuk az egyik falut (izé.. főutat), mint a várat. :D Szóval, nem tévedtünk el... és a térképünket sem dobjuk ki, ahogy Bébé tanácsolta. :D
Nem tudom mondtam-e, de ha valaki minden túrán legalább egyszer eltéved, az én vagyok. Van egy társaság, teljesítmény túrázók, akik véletlenül a férjem baráti köréhez tartoznak, és ha véletlenül velük megyek, akkor három dolog történhet:
1: lemaradok
2: lemaradok és eltévedek
3: nem maradok le, de együtt tévedünk el.
Ezek után, gondoltam egyet, hogy szervezek én túrát, ami rövid és kellemes, és nem tévedünk el. Milyen jó lesz.
A hétvégére szerveztem is, tök jó, Bandi meg a barátnője, Bébé (Bandi barátnője kifejezés rövidítése, mert kreatív vagyok :)) jelentkeztek is, hogy szívesen jönnek velünk. Hurrá. Bébéről azt kell tudni, hogy egy nagyon városi leány, aki számára a civilizáció ott van, ahol van McDonalds és minimum egy mozgólépcső. Szóval nem féltem attól, hogy én leszek az utolsó. :) (Szeretem az efféle városi barátnőket a túrákon, mert lehet velük hátul kullogni, ha arról van szó. :) )
A túra elején fölszerelkeztem egy térképpel, megbeszéltük, hogy Bandi is hoz egyet, biztos, ami biztos, két térkép több, mint egy.. ez az illúzióm addig volt meg, még Bébé a vonatról leszállva meg nem látta az enyémet és azt nem mondta, hogy "jé.. ez ugyanolyan mint Bandié.." mondom akkor fain, mert így teljesen mindegy hány darab van, ugyanazt fogja mutatni és ugyanúgy. :D Elindultunk. Bandiról tudni kell, hogy állítólag cserkész volt valaha. Nem bántás, de
Vidáman sétálgattunk, vártuk, hogy elérünk a célunkhoz... és egyszer csak kilyukadtunk a főútra. Egy baj volt ezzel. A mi útitervünkben nem volt főút. Egy darab főút sem. A főút az 10 km-rel arráb volt, mint amin mi mentünk. Addig forgattuk a térképet még ra kellett jönnünk, hogy rossz jelzésen jöttünk. De jó! :D Tehát az a hegy, nem az a hegy volt. És tényleg látni kellett volna a vonatot a hegytetőről. Valószínűleg láttuk is volna, ha jó hegyen állunk meg. De nem! :) ... és lehet, hogy még mindig ott a kilátó a tervezett hegy tetején, ahogy a térkép írja, sőt valószínű... (Amúgy lehet, hogy ott szúrtuk el, hogy egy térkép Bandinál volt, a másik meg nálam. Azt hiszem említettem már a negatív felhőt, ami engem körbevesz. Bandi még nem tudja, de neki is van egy ilyen negatív felhője :D Igen, volt iránytűnk.. és igen, pontosan, hogy nem használtuk... :D)
Visszamentünk egy darabon az erdőbe és becammogtunk a legközelebbi faluba. Miután kidőltünk már rendesen, rátaláltunk egy fogadóra, ahol tudtunk venni üdítőt és kipihentük fáradalmainkat. Majd szépen, komótosan, busszal átmentünk a másik faluba, ahová eredetileg igyekeztünk, megnéztük a várat, amit eredetileg az utunk végén néztünk volna, szóval végül is a táv megvolt, várat láttuk, nem tudom mit akarhatunk egyebet. :D Bár Bandi szerint mi nem eltévedtünk, hanem az út során megváltoztattuk a célunkat. Mert szebbnek találtuk az egyik falut (izé.. főutat), mint a várat. :D Szóval, nem tévedtünk el... és a térképünket sem dobjuk ki, ahogy Bébé tanácsolta. :D
2011. április 2., szombat
Bandi
Van egy barátom, Bandi, mint már említettem, és mivel sokat fröcsögtem legutóbb, meg sajnálkoztam a saját problémáimon, úgy döntöttem írok azért jót is, mielőtt bárki (gugli úr :D) elkezdene sajnálni, mert nem kell. :)
Szóval van egy barátom Bandi, és azért pont róla írok, mert végül is a táncnak köszönhetem, hogy ismerem, szóval azért vannak ennek a táncdolognak jó oldalai is. :)
Bandiról azt kell tudni, hogy közülünk senki se hívja így, de nekem már csak hobbim átkeresztelni az embereket, legalábbis itt a blogban. Hogy legyek még rejtelmesebb.. hahaha... :)
Szóval, elég érdekes gyerek, de néhányan nagyon szeretjük, mert tényleg az a rendes fajta elem, nem a bunkó, beszólós, anyázós, felszínes. Szóval jó fej. :)
Eleinte azért nem volt egyszerű szót érteni vele, mert később keveredett a csoportba, mint a többiek. Én meg olyan vagyok, hogy reflexből lecsapok olyanokra, akik egyedül ülnek vagy vannak. (Egyik barátnőm is eme empatikus képességem miatt a barátnőm. :) Sőt, belegondolva, nem csak egy, de több is. :) ) Hát, Bandi is egyedül volt eleinte. Nem is volt könnyű vele szóba elegyedni, mert amúgy nem egy beszédes gyerek. Gondoltam én. (Mint utólag kiderült ő is ezt gondolta rólam... hát öm.. olyanokkal beszélek, akik megérdemlik.. :D)
Na mindegy, lényeg a lényeg, hogy elég sokáig tartott mire megbarátkoztam vele. Sokan nem kedvelték, bennem meg megvan a karitatív ösztön a "gyengék" (nálam is gyengébbek) gyámolítására, szóval nem igazán volt menekvése. Aztán, többek között Gergelynek is köszönhetően, mégis összebarátkoztunk, és valami egészen nagy jellemfejlődést tapasztaltam Bandinál (valószínűleg ennek több oka is volt). Például tud köszönni, előnyös tulajdonság, mint korábban írtam, erre allergiás vagyok. Korábban ezzel voltak gondjai, mondjuk ki nyíltan. Amióta persze megtanult táncolni és nem csak szötymörög, minden lánynak kedvence (érdeklányok, pfff) szóval én csak amolyan háttértámogató vagyok most már, de ez van. Attól még a barátaim közé tartozik, és ez jó. :) Ugyanis Bandival lehet beszélgetni, mondjuk főleg írásban, de legalább ott lehet, és azért ez sem egy utolsó szempont. :)
Mindig rájövök, hogy vannak közös vonásaink, ez vicces. Néha olyan mintha valami távoli rokonom volna. Persze, nem az, ahhoz meg hogy a testvérem legyen, ahhoz meg még több kell. De kezdetnek azért nem rossz. :)
Általában a barátaim nem tartanak annyira a barátaiknak engem, mint amennyire én tartom őket, ez Bandira is igaz, de azért hátha lesz ez jobb is. A húgaimmal is így kezdtük, nem sokára róluk is. :)
Utólagos javítás: Megkaptam Banditól, hogy honnét tudom, hogy ő mennyire tart a barátjának. Különben is első lennék, ha lenne rangsor, de nincs, úgyhogy üldögéljek a fenekemen nyugodtan a top 5-ben. :) mondtam már, hogy imádom a gyereket? :)))
Szóval van egy barátom Bandi, és azért pont róla írok, mert végül is a táncnak köszönhetem, hogy ismerem, szóval azért vannak ennek a táncdolognak jó oldalai is. :)
Bandiról azt kell tudni, hogy közülünk senki se hívja így, de nekem már csak hobbim átkeresztelni az embereket, legalábbis itt a blogban. Hogy legyek még rejtelmesebb.. hahaha... :)
Szóval, elég érdekes gyerek, de néhányan nagyon szeretjük, mert tényleg az a rendes fajta elem, nem a bunkó, beszólós, anyázós, felszínes. Szóval jó fej. :)
Eleinte azért nem volt egyszerű szót érteni vele, mert később keveredett a csoportba, mint a többiek. Én meg olyan vagyok, hogy reflexből lecsapok olyanokra, akik egyedül ülnek vagy vannak. (Egyik barátnőm is eme empatikus képességem miatt a barátnőm. :) Sőt, belegondolva, nem csak egy, de több is. :) ) Hát, Bandi is egyedül volt eleinte. Nem is volt könnyű vele szóba elegyedni, mert amúgy nem egy beszédes gyerek. Gondoltam én. (Mint utólag kiderült ő is ezt gondolta rólam... hát öm.. olyanokkal beszélek, akik megérdemlik.. :D)
Na mindegy, lényeg a lényeg, hogy elég sokáig tartott mire megbarátkoztam vele. Sokan nem kedvelték, bennem meg megvan a karitatív ösztön a "gyengék" (nálam is gyengébbek) gyámolítására, szóval nem igazán volt menekvése. Aztán, többek között Gergelynek is köszönhetően, mégis összebarátkoztunk, és valami egészen nagy jellemfejlődést tapasztaltam Bandinál (valószínűleg ennek több oka is volt). Például tud köszönni, előnyös tulajdonság, mint korábban írtam, erre allergiás vagyok. Korábban ezzel voltak gondjai, mondjuk ki nyíltan. Amióta persze megtanult táncolni és nem csak szötymörög, minden lánynak kedvence (érdeklányok, pfff) szóval én csak amolyan háttértámogató vagyok most már, de ez van. Attól még a barátaim közé tartozik, és ez jó. :) Ugyanis Bandival lehet beszélgetni, mondjuk főleg írásban, de legalább ott lehet, és azért ez sem egy utolsó szempont. :)
Mindig rájövök, hogy vannak közös vonásaink, ez vicces. Néha olyan mintha valami távoli rokonom volna. Persze, nem az, ahhoz meg hogy a testvérem legyen, ahhoz meg még több kell. De kezdetnek azért nem rossz. :)
Általában a barátaim nem tartanak annyira a barátaiknak engem, mint amennyire én tartom őket, ez Bandira is igaz, de azért hátha lesz ez jobb is. A húgaimmal is így kezdtük, nem sokára róluk is. :)
Utólagos javítás: Megkaptam Banditól, hogy honnét tudom, hogy ő mennyire tart a barátjának. Különben is első lennék, ha lenne rangsor, de nincs, úgyhogy üldögéljek a fenekemen nyugodtan a top 5-ben. :) mondtam már, hogy imádom a gyereket? :)))
2011. április 1., péntek
Néhány kalandos történet
Egy haverom szerint a sztorijaimban mindig van egy alsógatyás srác. Hát höm. Mielőtt bárki rosszra gondolna, nekem ezekhez a fiúkhoz SEMMI közöm nincs, nem volt, nem is lesz, csak sztorikat tudok. :D Azokat is általában a lányoktól, akikről korábban írtam.
Dóri sztorija
Egyszer Dóri, aki egyébként a világvégén lakik, megint valamelyik barátnője szobájában csövelt a koliban, szokásos okból, de pont nem Vargáéknál. Miután enyhén szólva tanulós szakokra járt, ahol kb a belét is ki kellett hajtania annyit tanult, így nem volt ritka, hogy Dóri hajnalokig fent volt könyvvel a kezében. Gyakran lehetett őt megtalálni a konyhában fél három és három között, miközben évszámokat és kimondhatatlan neveket magolt. (Mit kóricáltam én a konyhában ilyen időpontokban?.. őőő.. az más kérdés... :D) Egy ilyen este után hajnalban leslattyogott a mosókonyhába, mert akkor még a mosókonyha, lévén mosógépek voltak benne, az alagsorban (néhány egyetemi barom szerint "alaksor") volt. Tehát hajnalban Dóri, miután karikásra tanulta a szemeit, és úgy döntött, hogy ahelyett, hogy aludna másfél órát a matracon az első órájáig, inkább szert tesz némi tiszta fehérneműre (mert Dóri már a ruháit is más szobákban tartotta), szóval leslattyogot. Nyitja ki az ajtót, amit egyébként nem volt egy egyszerű művelet és mit látnak reggeli kómás szemei, annyira azért nem volt kómás, hogy ne lásson, szóval mit látnak a hajnali félhomályban? Ahogy egy srác az ablakba beszorulva kétségbe esetten kapálódzik alsógatyában. Később kiderült, hogy iskolánk egyik igen neves díszpintye volt ő (nagy ambíciókkal, nagy termettel és még nagyobb pofával)... és persze elbitorolta Dóri ágyát, Dóri nélkül persze. "Élvezet és döbbenet"– ahogy Dóri mondta, de az élvezet nem a látvány volt, mert az inkább komikus, mintsem élvezni való lett volna, fejtette ki Dóri, hanem a tudat, hogy egy ekkora barom, mint ez a gyerek, még ez is képes megalázó helyzetbe keveredni, pont Dóri előtt. (Mert Dórival amúgy feszt ilyenek történtek.) A döbbenet, meg hát azért az kitalálható. Azért hajnali ötkor alsógatyás srácot találni a száradó bugyik közt, hát azért az megér egy misét. :D
Vé sztorija
Vé még naiv volt és ártatlan mikor megismerte első szobatársát, Dét. (Így Dé az én szobatársam is volt kemény két hónapig.) Dé kedves lány, néha már túl kedves is. Szóval Dé a félénk, ártatlan, de rohadtul kiváncsi leányzó rávette Vét, aki egy antiszoc és általában utálja az embereket (na jó nem, csak néha), szóval rávette, hogy menjen el vele a Gólyatáborba. Hiba volt. Ugyanis Vé az antiszoc és Dé a a széplelkű nem a mi Gólyatáborunkba való. Sőt, igazából egyetlen egyetemi gólyatáborba sem valóak az ilyen jellemek. (Én már tudtam ezt, úgyhogy messzire elkerültem a GT-t. :D)
Vé-t elsőnek az utazás sokkolta. Vé nagyon precíz, alaposan felkészül ha valahova elutazik. Akár a harmadik világháború is kitörhet, neki arra is lesz felszerelése. Vé fürdőszoba nélkül igen nyűgös tud lenni, nem az cserkésztípus, hogy így fogalmazzak. Bár sok mindent kibír, de azért na. Nem lesz jó kedve attól, pl. ha lavórban kell fürdeni a hajnali napsütésben -10 fokban. Szóval Vé konszolidáltan utazik, kulturáltan viselkedik, és kerüli az érintkezést a barmokkal. Hát ez utóbbi nem jött össze, ugyanis épp csak leszálltak a vonatról valahol a világvégén mikor egy zsíros hajú, igénytelen, ocsmány srác ordítva eléjük furakodott és félig lecsúszott gatyával ordította, hogy "BULIIII" sörrel a kezeiben, persze. Vé-t ez a látvány annyira sokkolta, hogy majdnem visszaszállt a vonatra, hogy akkor neki ez itt most elég is volt, menjünk haza. Később persze kiderült, hogy a srác az ő csoportjába lett beosztva (mert ez Vé formája) és hasonlóan kellemes szituációkkal szórakoztatta a jó népet az 5 nap alatt, amit együtt kellett tölteni vele. Egy dolgot elért a gyerek ezzel: akármikor megláttuk az egyetemen a következő volt a reakció: "Némá, ott a Gatyás" -röhögés-... ugyanis Sutsz, aki nem volt GT-ban és én, aki szintén kihagyta ezt az élvezetet, kb fél évig röhögtünk Vé megrázkódtatásain... egészen addig még ki nem derült, hogy ez a gatyás marha a MI szakunkra jár...
Az én sztorim
Ha már efféle történetek, nekem is van egy bár az nem vicces, inkább engem jellemez. Én egy nagyon rendes lány vagyok, nagyon rendetlen báttyal, és nem mellesleg 3 másik öccsel, valamint 20 darab hímnemű unokatestvérrel. Szóval, az én generációmban egész családom java részt fiúkból áll, majdnem hogy. (A húgaimat, a nővéremet és az 5 darab lány unokatestvéremet nem számolom most.) A fiúk, élükön a bátyámmal, nem az a szégyellős fajta, nálunk normális volt az, hogy pl. nyáron boxerban császkáltak a lakásban, meg ilyenek. Nincs is ezzel semmi gond. Pláne, hogy a bátyám, akkoriban még mikor én ott dekkoltam nálunk nyaranta, fiatal volt és sportos, sovány (mint már említettem, minden lány hanyatt volt esve tőle), szóval jól nézett ki. Miután ez igaz volt a többiekre is, azt gondoltam (tudat alatt, mert a természetes dolgokon az ember nem filózik), hogy ez az átlagos. Nem tudom miért, csak. Hogy ez mennyire nem így van, ezt teljesen véletlenül, egy nem túl kellemes emlékkel kellett konstatálnom. Igen, én is járok strandra, de nálam a strand azt jelenti, hogy napsütés előtt leúszom 5 km-t, majd törülközőkbe és fürdőköpenybe csavarva olvasgatok az árnyékban egész nap, majd este mikor már nem süt a nap a medencére, megint úszok egy keveset, és megyek haza. Nem nézelődöm, nem sasolom az embereket, hogy mi az új bikini divat, vagy melyik a legény a tetováltabb. Nem érdekel, általában leköt a könyv, vagy a madarak csipogása illetőleg a szúnyogok elkergetése.
Én, a nagy szociális lény (na jó, frászkarika szociális, csak munkamániás) elmenetem egy csapattal kirándulni. (Hát, ő igazából nem kirándultunk, hanem más okból utaztunk együtt, meg kirándulásra az ember az érdeklődő barátaival megy, ide meg jött mindenki, aki a csoporthoz tartozott.. na jó, persze ők is a a barátaim..már amelyik persze.. nem mind azért...:) Meg az ember egy szokványos kirándulásra nem visz vasalót, hajlakkot meg ilyeneket, szóval most csak azt mondom kirándulás, de nem az.) Szóval, elmentem kirándulni ezekkel az emberekkel, lányokkal-fiúkkal. Ez amolyan ottalvós buli volt, hálózsákkal meg hátizsákkal, matracon, közös térben. Mivel azért aludtam már ezekkel az emberekkel, meg más emberekkel is egy térben, így különösebben ez engem nem zavar, halál nyugodt vagyok, mert keresek általában egy falat és felőlem atomkatasztrófa is történhet a hátam mögött, csak ne óbégasson és ne kapcsolja föl a villanyt. Hát most nem volt ilyen szerencsém, mert nem volt fal. Vagyis fal az volt, de mind elfoglalták mire beértem a hálóhelyre. Fantasztikus. Egyik sorban aludtak a lányok, másik sorban aludtak a fiúk. Vicces volt, hál' Istennek azért elég nagy térben voltunk elszállásolva. Volt egy harmadik sor is, ez a későn jövőknek volt fenntartva, illetve ott volt a radiátor, úgyhogy csoportvezetőnk bérelte ki az egyik helyet. Így szépen három sorban alukáltunk hálózsákokban, mint a fókák kb. Én nem csak, hogy fal mellé nem jutottam, hanem középre keveredtem mindenhogy (ott volt a "lánysor"), ami azért rossz, mert agorafóbiám is van egy kicsi és utálom a nagy tereket, de ez most nem lényeg. Ja és középre még autóban sem ülök, inkább meghalok az anyósülésen, vagy az mögött, de én nem szeretem, ha minden oldalamon ember van. Borzasztó. Úgyhogy jól behúztam magamat a hálózsákba, mikor aludni kellett, ne is tudjam hogy ennyi ember van körülöttem. Mivel szemüveges vagyok, levettem szépen a szemüvegemet (amit persze reggelre valami marha elrugdosott), fejem alá tettem a Bibliámat (botránkozzon meg aki akar, de én nagyon szeretek a Bibliámon aludni. Tokba van zárva, baja nem lesz tőle, és szerintem kényelmes és megnyugtató tudni, hogy az Isten igéje a fejünk alatt. :) ) és szevasz, aludtam is. Hát igen.. csakhogy nem eszik olyan forrón a kását, mert rohadt nagy hobbim a korán kelés nagy közösségekben (erre vagyok szocializálva, majd egyszer elmesélem ezt is, hogy miért). El is határoztam mikor jóval mindenki előtt fölkeltem, hogy kihasználom a szituációt és elzúzok fürdeni, mert tiszta ember vagyok és már azt is utáltam, hogy fürdés nélkül kellett aludnom. A fürdés lehetősége, mint olyan, a falu (ahol kirándultunk) másik végében volt, kulcsra zárva. Két másik vakmerő leánypajtással, akik valamiért szintén fölkeltek, fölrugdostuk a kulcs őrizőjét (csoporttárs) és elszáguldottunk fürdeni. Arra nem számoltunk, hogy mínusz 10 fok lesz odakint és nem lesz meleg víz egy kanyi sem. Mindegy. Túléltük, én átfagytam mint a háborodás, és jól ki is fáradtam ettől, úgyhogy visszabújtam szépen a hálózsákomba, mert a társaság még mindig aludt. Szépen el is aludtam mire fölkeltem a többiek is ébredeztek. Azt se tudtam elsőre hol vagyok, fölültem a hálózsákomban és megpróbáltam kitapogatni a szemüvegemet, hogy körbenézzek mi történik, kik is ezek és egyébként is MI VAN? Na, ez volt a hiba. Ugyanis amint fölraktam a szemüvegemet, megláttam egy nem éppen adoniszi testű (mondjuk ki nyíltan: kövérebb az átlagnál) kollégámat, alsógatyában ácsorogni a hálózsákja mellett, közben a semmibe bámulni. Öcsém mondom.. fúj.. nem elég a hideg zuhany reggelre, még ez is... gyorsan becsuktam a szememet és nagyon mélyre bekúsztam a hálózsákomba.. de késő.. a kép beleégett az agyamba... franc. Persze, elmeséltem a kínszenvedésemet Vargáéknak, akik ismerik a srácot, és sírva röhögtek az eseten egy évig legalább. Nagyon sajnáltak, legalábbis ezt mondták.. hát ő.. majd el is hiszem... :D
Dóri sztorija
Egyszer Dóri, aki egyébként a világvégén lakik, megint valamelyik barátnője szobájában csövelt a koliban, szokásos okból, de pont nem Vargáéknál. Miután enyhén szólva tanulós szakokra járt, ahol kb a belét is ki kellett hajtania annyit tanult, így nem volt ritka, hogy Dóri hajnalokig fent volt könyvvel a kezében. Gyakran lehetett őt megtalálni a konyhában fél három és három között, miközben évszámokat és kimondhatatlan neveket magolt. (Mit kóricáltam én a konyhában ilyen időpontokban?.. őőő.. az más kérdés... :D) Egy ilyen este után hajnalban leslattyogott a mosókonyhába, mert akkor még a mosókonyha, lévén mosógépek voltak benne, az alagsorban (néhány egyetemi barom szerint "alaksor") volt. Tehát hajnalban Dóri, miután karikásra tanulta a szemeit, és úgy döntött, hogy ahelyett, hogy aludna másfél órát a matracon az első órájáig, inkább szert tesz némi tiszta fehérneműre (mert Dóri már a ruháit is más szobákban tartotta), szóval leslattyogot. Nyitja ki az ajtót, amit egyébként nem volt egy egyszerű művelet és mit látnak reggeli kómás szemei, annyira azért nem volt kómás, hogy ne lásson, szóval mit látnak a hajnali félhomályban? Ahogy egy srác az ablakba beszorulva kétségbe esetten kapálódzik alsógatyában. Később kiderült, hogy iskolánk egyik igen neves díszpintye volt ő (nagy ambíciókkal, nagy termettel és még nagyobb pofával)... és persze elbitorolta Dóri ágyát, Dóri nélkül persze. "Élvezet és döbbenet"– ahogy Dóri mondta, de az élvezet nem a látvány volt, mert az inkább komikus, mintsem élvezni való lett volna, fejtette ki Dóri, hanem a tudat, hogy egy ekkora barom, mint ez a gyerek, még ez is képes megalázó helyzetbe keveredni, pont Dóri előtt. (Mert Dórival amúgy feszt ilyenek történtek.) A döbbenet, meg hát azért az kitalálható. Azért hajnali ötkor alsógatyás srácot találni a száradó bugyik közt, hát azért az megér egy misét. :D
Vé sztorija
Vé még naiv volt és ártatlan mikor megismerte első szobatársát, Dét. (Így Dé az én szobatársam is volt kemény két hónapig.) Dé kedves lány, néha már túl kedves is. Szóval Dé a félénk, ártatlan, de rohadtul kiváncsi leányzó rávette Vét, aki egy antiszoc és általában utálja az embereket (na jó nem, csak néha), szóval rávette, hogy menjen el vele a Gólyatáborba. Hiba volt. Ugyanis Vé az antiszoc és Dé a a széplelkű nem a mi Gólyatáborunkba való. Sőt, igazából egyetlen egyetemi gólyatáborba sem valóak az ilyen jellemek. (Én már tudtam ezt, úgyhogy messzire elkerültem a GT-t. :D)
Vé-t elsőnek az utazás sokkolta. Vé nagyon precíz, alaposan felkészül ha valahova elutazik. Akár a harmadik világháború is kitörhet, neki arra is lesz felszerelése. Vé fürdőszoba nélkül igen nyűgös tud lenni, nem az cserkésztípus, hogy így fogalmazzak. Bár sok mindent kibír, de azért na. Nem lesz jó kedve attól, pl. ha lavórban kell fürdeni a hajnali napsütésben -10 fokban. Szóval Vé konszolidáltan utazik, kulturáltan viselkedik, és kerüli az érintkezést a barmokkal. Hát ez utóbbi nem jött össze, ugyanis épp csak leszálltak a vonatról valahol a világvégén mikor egy zsíros hajú, igénytelen, ocsmány srác ordítva eléjük furakodott és félig lecsúszott gatyával ordította, hogy "BULIIII" sörrel a kezeiben, persze. Vé-t ez a látvány annyira sokkolta, hogy majdnem visszaszállt a vonatra, hogy akkor neki ez itt most elég is volt, menjünk haza. Később persze kiderült, hogy a srác az ő csoportjába lett beosztva (mert ez Vé formája) és hasonlóan kellemes szituációkkal szórakoztatta a jó népet az 5 nap alatt, amit együtt kellett tölteni vele. Egy dolgot elért a gyerek ezzel: akármikor megláttuk az egyetemen a következő volt a reakció: "Némá, ott a Gatyás" -röhögés-... ugyanis Sutsz, aki nem volt GT-ban és én, aki szintén kihagyta ezt az élvezetet, kb fél évig röhögtünk Vé megrázkódtatásain... egészen addig még ki nem derült, hogy ez a gatyás marha a MI szakunkra jár...
Az én sztorim
Ha már efféle történetek, nekem is van egy bár az nem vicces, inkább engem jellemez. Én egy nagyon rendes lány vagyok, nagyon rendetlen báttyal, és nem mellesleg 3 másik öccsel, valamint 20 darab hímnemű unokatestvérrel. Szóval, az én generációmban egész családom java részt fiúkból áll, majdnem hogy. (A húgaimat, a nővéremet és az 5 darab lány unokatestvéremet nem számolom most.) A fiúk, élükön a bátyámmal, nem az a szégyellős fajta, nálunk normális volt az, hogy pl. nyáron boxerban császkáltak a lakásban, meg ilyenek. Nincs is ezzel semmi gond. Pláne, hogy a bátyám, akkoriban még mikor én ott dekkoltam nálunk nyaranta, fiatal volt és sportos, sovány (mint már említettem, minden lány hanyatt volt esve tőle), szóval jól nézett ki. Miután ez igaz volt a többiekre is, azt gondoltam (tudat alatt, mert a természetes dolgokon az ember nem filózik), hogy ez az átlagos. Nem tudom miért, csak. Hogy ez mennyire nem így van, ezt teljesen véletlenül, egy nem túl kellemes emlékkel kellett konstatálnom. Igen, én is járok strandra, de nálam a strand azt jelenti, hogy napsütés előtt leúszom 5 km-t, majd törülközőkbe és fürdőköpenybe csavarva olvasgatok az árnyékban egész nap, majd este mikor már nem süt a nap a medencére, megint úszok egy keveset, és megyek haza. Nem nézelődöm, nem sasolom az embereket, hogy mi az új bikini divat, vagy melyik a legény a tetováltabb. Nem érdekel, általában leköt a könyv, vagy a madarak csipogása illetőleg a szúnyogok elkergetése.
Én, a nagy szociális lény (na jó, frászkarika szociális, csak munkamániás) elmenetem egy csapattal kirándulni. (Hát, ő igazából nem kirándultunk, hanem más okból utaztunk együtt, meg kirándulásra az ember az érdeklődő barátaival megy, ide meg jött mindenki, aki a csoporthoz tartozott.. na jó, persze ők is a a barátaim..már amelyik persze.. nem mind azért...:) Meg az ember egy szokványos kirándulásra nem visz vasalót, hajlakkot meg ilyeneket, szóval most csak azt mondom kirándulás, de nem az.) Szóval, elmentem kirándulni ezekkel az emberekkel, lányokkal-fiúkkal. Ez amolyan ottalvós buli volt, hálózsákkal meg hátizsákkal, matracon, közös térben. Mivel azért aludtam már ezekkel az emberekkel, meg más emberekkel is egy térben, így különösebben ez engem nem zavar, halál nyugodt vagyok, mert keresek általában egy falat és felőlem atomkatasztrófa is történhet a hátam mögött, csak ne óbégasson és ne kapcsolja föl a villanyt. Hát most nem volt ilyen szerencsém, mert nem volt fal. Vagyis fal az volt, de mind elfoglalták mire beértem a hálóhelyre. Fantasztikus. Egyik sorban aludtak a lányok, másik sorban aludtak a fiúk. Vicces volt, hál' Istennek azért elég nagy térben voltunk elszállásolva. Volt egy harmadik sor is, ez a későn jövőknek volt fenntartva, illetve ott volt a radiátor, úgyhogy csoportvezetőnk bérelte ki az egyik helyet. Így szépen három sorban alukáltunk hálózsákokban, mint a fókák kb. Én nem csak, hogy fal mellé nem jutottam, hanem középre keveredtem mindenhogy (ott volt a "lánysor"), ami azért rossz, mert agorafóbiám is van egy kicsi és utálom a nagy tereket, de ez most nem lényeg. Ja és középre még autóban sem ülök, inkább meghalok az anyósülésen, vagy az mögött, de én nem szeretem, ha minden oldalamon ember van. Borzasztó. Úgyhogy jól behúztam magamat a hálózsákba, mikor aludni kellett, ne is tudjam hogy ennyi ember van körülöttem. Mivel szemüveges vagyok, levettem szépen a szemüvegemet (amit persze reggelre valami marha elrugdosott), fejem alá tettem a Bibliámat (botránkozzon meg aki akar, de én nagyon szeretek a Bibliámon aludni. Tokba van zárva, baja nem lesz tőle, és szerintem kényelmes és megnyugtató tudni, hogy az Isten igéje a fejünk alatt. :) ) és szevasz, aludtam is. Hát igen.. csakhogy nem eszik olyan forrón a kását, mert rohadt nagy hobbim a korán kelés nagy közösségekben (erre vagyok szocializálva, majd egyszer elmesélem ezt is, hogy miért). El is határoztam mikor jóval mindenki előtt fölkeltem, hogy kihasználom a szituációt és elzúzok fürdeni, mert tiszta ember vagyok és már azt is utáltam, hogy fürdés nélkül kellett aludnom. A fürdés lehetősége, mint olyan, a falu (ahol kirándultunk) másik végében volt, kulcsra zárva. Két másik vakmerő leánypajtással, akik valamiért szintén fölkeltek, fölrugdostuk a kulcs őrizőjét (csoporttárs) és elszáguldottunk fürdeni. Arra nem számoltunk, hogy mínusz 10 fok lesz odakint és nem lesz meleg víz egy kanyi sem. Mindegy. Túléltük, én átfagytam mint a háborodás, és jól ki is fáradtam ettől, úgyhogy visszabújtam szépen a hálózsákomba, mert a társaság még mindig aludt. Szépen el is aludtam mire fölkeltem a többiek is ébredeztek. Azt se tudtam elsőre hol vagyok, fölültem a hálózsákomban és megpróbáltam kitapogatni a szemüvegemet, hogy körbenézzek mi történik, kik is ezek és egyébként is MI VAN? Na, ez volt a hiba. Ugyanis amint fölraktam a szemüvegemet, megláttam egy nem éppen adoniszi testű (mondjuk ki nyíltan: kövérebb az átlagnál) kollégámat, alsógatyában ácsorogni a hálózsákja mellett, közben a semmibe bámulni. Öcsém mondom.. fúj.. nem elég a hideg zuhany reggelre, még ez is... gyorsan becsuktam a szememet és nagyon mélyre bekúsztam a hálózsákomba.. de késő.. a kép beleégett az agyamba... franc. Persze, elmeséltem a kínszenvedésemet Vargáéknak, akik ismerik a srácot, és sírva röhögtek az eseten egy évig legalább. Nagyon sajnáltak, legalábbis ezt mondták.. hát ő.. majd el is hiszem... :D
2011. március 31., csütörtök
Nosztalgia
Hah! Most már szabad vagyok, írhatok. :)
Az egyetemen, mert én olyanra is jártam, nagyon izgalmas életünk volt. Na, jó. Most nem az izgalmas, hanem inkább a vicces dolgok jutottak eszembe, nosztalgiáztam egy kicsit.
Az egyetemünk vidéki egyetem, tehát nem pesti, lehasznált, frinc-franc kollégiumunk volt, ahol hajnali kettőkor részeg csávók tépik föl az ajtót, hogy "szevasztok lányok, mit csináltok itt" (megtörtént eset) hanem egy zsír új és rohadt drága lánykoli. De, azért megérte, mert a főutat leszámítva, ami mellettünk robogott el és hajnalban élvezhettük a kamionok zörgését, szóval ezt leszámítva egészen jó helyen laktunk, tkp. az egyetem szájában.
Volt két szobatársam, akikkel megosztottam ezt az idillt. Két buggyant, bár van egy érzésem, hogy rám is ezt mondják. :D Hogy nem voltak egészen normálisok ez biztos, de igazából egy 150 fős lánykoliban, ahol öregnyanyák felügyelik a "kislányok" jó erkölcseit, hát.. csak megbuggyanni lehet.
Egyik szobatársam Vé volt. Utálja, ha így hívjuk, de jobban utálná, ha elárulnám a rendes nevét. :D Még elszippantja a Gestapo, vagy a Moszat vagy Maszat vagy mi a kórság... :D
Szóval Vé. Vé egy jelenség, amúgy imádom a csajt, jó értelemben persze, de kissé hibbant. Az a tipikus nagyon elszánt, újságíró-jelölt, aki very up to date a mai politikában, oda-vissza vágja az összes parlamenti képviselő öreganyjának lakcímét, szóval minden ilyesmi.
Másik szobatársam Sutsz volt. (Nyílván nem ez a neve, egy icipicit eltorzítottam. :D) Nem elég, hogy szobatársam volt öt évig, még csoporttársam is. Aha.. öt év alatt egy szemináriumot sikerült együtt fölvennünk. hát jók vagyunk, na. :D Ja, bocs. Tesire is el kellett kisérnem, mert "félt egyedül elmenni." :D No comment. :D Szóval Sutsz is egy jelenség. Az a nagyon bőcsész, nagyon elvont elmélkedős és "gyáva kukac"-fajta. :D Na most, ehhez a két elmebeteghez lettem én bezárva harmadiknak (mondjuk magam választottam, mert kemény 2 hétig sikeresen együtt laktam 3 bulityúkkal az egyetem elején, és nem volt az ínyemre), úgyhogy azon is csodálkozom, hogy áll még a koli és nem dőlt össze romokra. :D "De nem elég ez", ahogy mondaná Petőfi (Szeget szeggel). Szóval, de nem elég ez, mert elmebeteg akadt bőven nálunk, minden szobában legalább kettő, mert a szobák 99,9 százaléka kétágyas volt. Csak a miénk volt háromágyas. :D Voltak még más csoporttársaim is, akikkel igen jó barátságba keveredtem, és nem voltak parti arcok valahogy azokat elkerülöm reflexből. :D
Tehát lakott alattunk, mert hogy emeletes volt az épület, egy Zsófi. Totál zakkant, ugyanis csúnya, ronda, piros színű diplomát szedett össze két szakon is 5 év alatt, fúj. Most PhDzik (egyik ismerősöm szerint rövidítése a "Pénz helyett Dicsőségnek"), maga se tudja minek, de ha már egyszer fölvették. :D Zsófit én kb. egyszer láttam rendesen tanulni 5 év alatt, úgyhogy tuti UFO a csaj.
Zsófi szobatársa volt Varga. Varga a másik elmebaj, imádom, de akkor is. A tanórákon kívül soha ki sem tette a lábát a szobából, maximum a boltig (5 perc gyalog) zarándokolt el, meg esetleg egy délutáni misére és slussz. Az egész életterét kitette a koliszoba és az egyetemi tantermek. De ha valaki mindenkiről mindent tudott az ő volt. Előbb tudta az ismerőseim nevét, mint jó magam. Vágta, hogy ki, kivel, mikor, mit, meg mit nem, mindent. Komolyan, olyan szappanoperákat mesélt az egyetemi életről, hogy csak na. És a vicc, hogy nem ő találta ki, egyszerűen mindenkit ismert és mindenről tudott. Nem volt hallgatói képviselő, diákbizottsági tag, vagy egyetemi közösségi tag, semmi. És mindent tudott. Nem tudom hogy csinálta, de tényleg.
Aztán Varga révén megismertem Dórit. Dóri is egy elmebeteg állat, de őt is nagyon szeretjük. Dórit megverte a Jóisten egy olyan szobatárssal, aki enyhén szólva kikapós volt. (Az ő erkölcseit nem kellett őrizni, mert már nem volt mit.) Szóval Dóri elég gyakran töltötte Vargáék szobájában matracon az éjszakákat, még a mosókonyha ablakán bemászott hímnemű vendégek a hajnali órákban el nem távoztak az ő helyéről, amit a szobatársa önhatalmúlag kiadott, Dóri beleegyezése nélkül. Dóri ennek ellenére tuti, hogy vörös diplomát kapott az idegösszeroppanása mellé, mert ő már csak ilyen. :)
Dóri mellett megismertem Nórit, aki az egyetem alatt sok mindent leküzdött: két szakot, egy masszív rákot és a kullancsoktól való félelmét. Bár ez utóbbit nem biztos. Nóri a szolid-szelíd lény, aki mindig hozta a balancét az elmebetegek (mi fent említettek) közé, no meg a rumot. :)
A kollégiumunk tiszteletbeli tagja volt Bötti, aki miután százhuszadszorra is kiütést kapott a hülyébbnél hülyébb szobatársaitól a kollégiumban, vett egy lakást (pontosabban a szülei), összeszedte a barátnőit (2db) és beleköltözött. Szintén az egyetem szájában lakott, így elég egyszerű volt az átjárás hozzá. Böttit én egy gyerektáborban ismertem meg. Egy állat. Marha jó humorral és remek székelynyeljárással, ugyanis a szülei székelyek csak Magyarországon élnek, és legjobban anyukája visított a telefonba, amikor egy hetes kinttartózkodásunk alatt Bötti agya teljesen ráállt a hazai beszédre. Anyukája annyira nevetett, hogy nem is tudott beszélni. Amúgy Bötti egy amolyan negatívfelhőt vonzó ember, aki annyit tanul, mint az állat, mindent elolvas, mindenki az ő jegyzeteiből vizsgázik ötösre, és akit tuti valamiért lehúznak a vizsgán kettesre, mert nem állt jól a haja, vagy éppen rossz napja volt a tanárnak. Tőle tanultam a "Hát, anyád.." meg a "Haladjunk, haladjunk..." kifejezéseket, szóval azt hiszem ebben minden benne van. :D
A slepphez tartozott oldalágon Évi is, akit azzal lehetett legjobban megsérteni, ha fogtad a személyigazolványát (ami nem kis aranyos, magyarzászlós, hanem másmilyen), és fölovastad a nevét az állampolgárságával együtt. Na, ekkor kezdett Évi villámokat szórni. "A vasvillát sem lehetne mérgesebben odavetni". Arról nem is beszélve, hogy Vé kb félévig rázkódott a röhögéstől, amikor kiderült, hogy Évi melyik faluból is származik. Vicces volt a neve. :) Egyébként Évi volt az, aki otthon, mármint nem nekünk, hanem neki otthon, végezte el a másik nappali tagozatos szakját, másik nyelven, persze a legjobbra, közben úgy hogy a két egyetem között félúton lakott egy olyan városban, ahonnét mind a két egyetem "csupán egy órányira volt".. ja és persze bejárt. Évi engem valamiért nem kedvelt annyira mint Vééket, talán a bunkó stílusom miatt. De ezért a stílusért voltunk jóban Böttivel, valamit valamiért. :)
Szóval röviden, tömören ez volt az egyetemi brancs. Mind elmebeteg állat. Magamról nem sokat írhatok, mert úgyis minden kiderül itt a blogban. Én egy teljesen normális leány voltam, rendesen tanultam, olvastam amit kellett, meg amit nem, üldögéltem a kollégiumban jobb napokon, kevésbé jó napokon meg nem a koliban üldögéltem, szóval kb. ennyi. Így visszanézve én voltam a legnormálisabb. (Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a szobatársaim egy icipicit más véleményen lennének. :D)
Viszont miután ez a poszt rohadt hosszú lett, majd vicces sztorikat máskor mesélek. :D
Az egyetemen, mert én olyanra is jártam, nagyon izgalmas életünk volt. Na, jó. Most nem az izgalmas, hanem inkább a vicces dolgok jutottak eszembe, nosztalgiáztam egy kicsit.
Az egyetemünk vidéki egyetem, tehát nem pesti, lehasznált, frinc-franc kollégiumunk volt, ahol hajnali kettőkor részeg csávók tépik föl az ajtót, hogy "szevasztok lányok, mit csináltok itt" (megtörtént eset) hanem egy zsír új és rohadt drága lánykoli. De, azért megérte, mert a főutat leszámítva, ami mellettünk robogott el és hajnalban élvezhettük a kamionok zörgését, szóval ezt leszámítva egészen jó helyen laktunk, tkp. az egyetem szájában.
Volt két szobatársam, akikkel megosztottam ezt az idillt. Két buggyant, bár van egy érzésem, hogy rám is ezt mondják. :D Hogy nem voltak egészen normálisok ez biztos, de igazából egy 150 fős lánykoliban, ahol öregnyanyák felügyelik a "kislányok" jó erkölcseit, hát.. csak megbuggyanni lehet.
Egyik szobatársam Vé volt. Utálja, ha így hívjuk, de jobban utálná, ha elárulnám a rendes nevét. :D Még elszippantja a Gestapo, vagy a Moszat vagy Maszat vagy mi a kórság... :D
Szóval Vé. Vé egy jelenség, amúgy imádom a csajt, jó értelemben persze, de kissé hibbant. Az a tipikus nagyon elszánt, újságíró-jelölt, aki very up to date a mai politikában, oda-vissza vágja az összes parlamenti képviselő öreganyjának lakcímét, szóval minden ilyesmi.
Másik szobatársam Sutsz volt. (Nyílván nem ez a neve, egy icipicit eltorzítottam. :D) Nem elég, hogy szobatársam volt öt évig, még csoporttársam is. Aha.. öt év alatt egy szemináriumot sikerült együtt fölvennünk. hát jók vagyunk, na. :D Ja, bocs. Tesire is el kellett kisérnem, mert "félt egyedül elmenni." :D No comment. :D Szóval Sutsz is egy jelenség. Az a nagyon bőcsész, nagyon elvont elmélkedős és "gyáva kukac"-fajta. :D Na most, ehhez a két elmebeteghez lettem én bezárva harmadiknak (mondjuk magam választottam, mert kemény 2 hétig sikeresen együtt laktam 3 bulityúkkal az egyetem elején, és nem volt az ínyemre), úgyhogy azon is csodálkozom, hogy áll még a koli és nem dőlt össze romokra. :D "De nem elég ez", ahogy mondaná Petőfi (Szeget szeggel). Szóval, de nem elég ez, mert elmebeteg akadt bőven nálunk, minden szobában legalább kettő, mert a szobák 99,9 százaléka kétágyas volt. Csak a miénk volt háromágyas. :D Voltak még más csoporttársaim is, akikkel igen jó barátságba keveredtem, és nem voltak parti arcok valahogy azokat elkerülöm reflexből. :D
Tehát lakott alattunk, mert hogy emeletes volt az épület, egy Zsófi. Totál zakkant, ugyanis csúnya, ronda, piros színű diplomát szedett össze két szakon is 5 év alatt, fúj. Most PhDzik (egyik ismerősöm szerint rövidítése a "Pénz helyett Dicsőségnek"), maga se tudja minek, de ha már egyszer fölvették. :D Zsófit én kb. egyszer láttam rendesen tanulni 5 év alatt, úgyhogy tuti UFO a csaj.
Zsófi szobatársa volt Varga. Varga a másik elmebaj, imádom, de akkor is. A tanórákon kívül soha ki sem tette a lábát a szobából, maximum a boltig (5 perc gyalog) zarándokolt el, meg esetleg egy délutáni misére és slussz. Az egész életterét kitette a koliszoba és az egyetemi tantermek. De ha valaki mindenkiről mindent tudott az ő volt. Előbb tudta az ismerőseim nevét, mint jó magam. Vágta, hogy ki, kivel, mikor, mit, meg mit nem, mindent. Komolyan, olyan szappanoperákat mesélt az egyetemi életről, hogy csak na. És a vicc, hogy nem ő találta ki, egyszerűen mindenkit ismert és mindenről tudott. Nem volt hallgatói képviselő, diákbizottsági tag, vagy egyetemi közösségi tag, semmi. És mindent tudott. Nem tudom hogy csinálta, de tényleg.
Aztán Varga révén megismertem Dórit. Dóri is egy elmebeteg állat, de őt is nagyon szeretjük. Dórit megverte a Jóisten egy olyan szobatárssal, aki enyhén szólva kikapós volt. (Az ő erkölcseit nem kellett őrizni, mert már nem volt mit.) Szóval Dóri elég gyakran töltötte Vargáék szobájában matracon az éjszakákat, még a mosókonyha ablakán bemászott hímnemű vendégek a hajnali órákban el nem távoztak az ő helyéről, amit a szobatársa önhatalmúlag kiadott, Dóri beleegyezése nélkül. Dóri ennek ellenére tuti, hogy vörös diplomát kapott az idegösszeroppanása mellé, mert ő már csak ilyen. :)
Dóri mellett megismertem Nórit, aki az egyetem alatt sok mindent leküzdött: két szakot, egy masszív rákot és a kullancsoktól való félelmét. Bár ez utóbbit nem biztos. Nóri a szolid-szelíd lény, aki mindig hozta a balancét az elmebetegek (mi fent említettek) közé, no meg a rumot. :)
A kollégiumunk tiszteletbeli tagja volt Bötti, aki miután százhuszadszorra is kiütést kapott a hülyébbnél hülyébb szobatársaitól a kollégiumban, vett egy lakást (pontosabban a szülei), összeszedte a barátnőit (2db) és beleköltözött. Szintén az egyetem szájában lakott, így elég egyszerű volt az átjárás hozzá. Böttit én egy gyerektáborban ismertem meg. Egy állat. Marha jó humorral és remek székelynyeljárással, ugyanis a szülei székelyek csak Magyarországon élnek, és legjobban anyukája visított a telefonba, amikor egy hetes kinttartózkodásunk alatt Bötti agya teljesen ráállt a hazai beszédre. Anyukája annyira nevetett, hogy nem is tudott beszélni. Amúgy Bötti egy amolyan negatívfelhőt vonzó ember, aki annyit tanul, mint az állat, mindent elolvas, mindenki az ő jegyzeteiből vizsgázik ötösre, és akit tuti valamiért lehúznak a vizsgán kettesre, mert nem állt jól a haja, vagy éppen rossz napja volt a tanárnak. Tőle tanultam a "Hát, anyád.." meg a "Haladjunk, haladjunk..." kifejezéseket, szóval azt hiszem ebben minden benne van. :D
A slepphez tartozott oldalágon Évi is, akit azzal lehetett legjobban megsérteni, ha fogtad a személyigazolványát (ami nem kis aranyos, magyarzászlós, hanem másmilyen), és fölovastad a nevét az állampolgárságával együtt. Na, ekkor kezdett Évi villámokat szórni. "A vasvillát sem lehetne mérgesebben odavetni". Arról nem is beszélve, hogy Vé kb félévig rázkódott a röhögéstől, amikor kiderült, hogy Évi melyik faluból is származik. Vicces volt a neve. :) Egyébként Évi volt az, aki otthon, mármint nem nekünk, hanem neki otthon, végezte el a másik nappali tagozatos szakját, másik nyelven, persze a legjobbra, közben úgy hogy a két egyetem között félúton lakott egy olyan városban, ahonnét mind a két egyetem "csupán egy órányira volt".. ja és persze bejárt. Évi engem valamiért nem kedvelt annyira mint Vééket, talán a bunkó stílusom miatt. De ezért a stílusért voltunk jóban Böttivel, valamit valamiért. :)
Szóval röviden, tömören ez volt az egyetemi brancs. Mind elmebeteg állat. Magamról nem sokat írhatok, mert úgyis minden kiderül itt a blogban. Én egy teljesen normális leány voltam, rendesen tanultam, olvastam amit kellett, meg amit nem, üldögéltem a kollégiumban jobb napokon, kevésbé jó napokon meg nem a koliban üldögéltem, szóval kb. ennyi. Így visszanézve én voltam a legnormálisabb. (Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a szobatársaim egy icipicit más véleményen lennének. :D)
Viszont miután ez a poszt rohadt hosszú lett, majd vicces sztorikat máskor mesélek. :D
2011. március 16., szerda
Reading Harry Potter
Okay. I have to admit. I have read Harry Potter and the Deathly Hallows and I liked it. I read it in English, just to have purpose of reading.. you know.. I have to improve my English knowledge because it's not the best, I say.
It was really nice, exciting and boring at the same time. Not to mention the end of the book.. oh dear.. poor writer.. she didn't know how to make the story more complicate... I could make an easier solution why HP - and spoiler comes, don't read it, if you don't want to know what the end of the book is - so why HP didn't die.. the solution was too much complicate. I don't think that was necessary. And what I missed was: what happened to the others?... they fully diasappeared from the last chapters. At the end Harry tells to his friends Ron and Hermione what happened.. it's one.. I mean ONE sentence. Okay. And what happened to the others? What happened to Neville, Luna, Ginny, Ron and Hermione during the war? They were fighting.. or not.. or waiting.. or jus commited suicide... come on I am interested more in these characters, than to read why Harry didn't die and what person Dumbledore really was. I don't care, to tell the truth. And the epilogue.. oh.. how did it come? Nineteen years later.. okay.. the reader could find out very early that Harry and Ginny will get married.. also Ron and Hermione.. but how did this all mess, that in the Epilogue is, come? Why was everything forbidden to Draco and his family? What happened to Teddy Lupin? Who is that Victorie or Victoria or who? What happened to Luna? (One of my favourite characters) How did Neville became professor? What is the main characters' job now?.. and so on.. SO there are opened questions.. that are not really important, I know.. but I'm interested in.. if I've read the book once... :)
It was really nice, exciting and boring at the same time. Not to mention the end of the book.. oh dear.. poor writer.. she didn't know how to make the story more complicate... I could make an easier solution why HP - and spoiler comes, don't read it, if you don't want to know what the end of the book is - so why HP didn't die.. the solution was too much complicate. I don't think that was necessary. And what I missed was: what happened to the others?... they fully diasappeared from the last chapters. At the end Harry tells to his friends Ron and Hermione what happened.. it's one.. I mean ONE sentence. Okay. And what happened to the others? What happened to Neville, Luna, Ginny, Ron and Hermione during the war? They were fighting.. or not.. or waiting.. or jus commited suicide... come on I am interested more in these characters, than to read why Harry didn't die and what person Dumbledore really was. I don't care, to tell the truth. And the epilogue.. oh.. how did it come? Nineteen years later.. okay.. the reader could find out very early that Harry and Ginny will get married.. also Ron and Hermione.. but how did this all mess, that in the Epilogue is, come? Why was everything forbidden to Draco and his family? What happened to Teddy Lupin? Who is that Victorie or Victoria or who? What happened to Luna? (One of my favourite characters) How did Neville became professor? What is the main characters' job now?.. and so on.. SO there are opened questions.. that are not really important, I know.. but I'm interested in.. if I've read the book once... :)
2011. március 1., kedd
Az én formám :)
Van egy barátom, Bandi, akivel találkoztam tegnap. Vicces volt, mert teljesen véletlenül futottunk össze, de mivel ugyanoda mentünk, így ez nem volt akkora csoda. :)
Egy fantasztikusan marha nagy üzeltben kódorogtunk, hogy valami vacsorára valót vadásszunk, nagy nehezn eldöntöttük mit veszünk. Én nagyon komoly vacsorára szerelkeztem föl, ami egy üveg ásványvízzel együtt került 150 forintba, el lehet képzelni, mekkora hatalmas bevásárlást vittünk végbe. De sajnos, senkit sem érdekel a boltban, hogy mennyi áruval állsz sorba, ugyanúgy ki kell várnod a három tonna árut vevő nagycsaládot, mint az egy szál répával álldogáló nénikét. Hát itt is ez történt. Mivel én elég peches szoktam lenni a sorba állásban (értsd tök mindegy melyik sorba állok, tuti az lesz a leglassabb), ezért rábíztam a Bandira, hogy válasszon. Legnagyobb meglepetésemre nem volt hajlandó, mert azt mondta, hogy ahova ő áll, az lesz a leglassabb sor. Na, már előre nevettünk, hogy teljesen mindegy hova állunk óriási zsákmányainkkal, tuti legalább egy órát itt dekkolunk, két ilyen szerencsétlen, aki vonza a negatív felhőt. :) Be is álltunk valahova, minden mindegy alapon, és már pont majdnem a pénztárnál voltunk, mikor az előttünk levőnek kiderült, hogy rosszul volt lemérve a zöldsége. Két kiló helyett valahogy 30 dekás volt a banán a címkén. Ezt persze a pénztáros már csak akkor szúrta ki, mikor beütötte. A pénztáros elment, 5 perc múlva visszajött, ez pont elég idő volt arra, hogy mögöttünk is iszonyat sor legyen, hogy se előre, se hátra. Közben kiderült, hogy sztornózni kell, ezért a főnököt kellett fölhívni telefonon, aki csak újabb 5 perc múlva jött, amikor is rájöttek ketten, hogy nem jó a gép. Én már kezdtem nevetni, hogy kész, nesze neked. Mert két ilyen bénaság áll a sorban, ez is azért van. Aztán valahogy negyedórás szenvedés után mégis csak megjavult a gép, éljen, a banán is rendes áron kelt el, és mindenki boldog volt. Jöttem én, vártam a katasztrófát, hogy mi fog történni a horribil összegű vásárlásommal. Megúsztam. Aztán jött Bandi. Hát ő már nem úszta meg, ugyanis a visszajáróból a felét a pénztáros elejtette... (biztos megijedt tőle, mert nem egy kis "szél elfújja" gyerek :D).. ráadásul a szemetesbe, nyolcszáz számla és otthagyott blokk közé sikerült beejteni a ki-tudja-menniyt... mert persze Bandi nem nézte meg, hogy mennyit kapott vissza, csak bevágta a tárcájába. A pénztáros jóindulatúan megkérdezte, hogy mennyi hiányzik, de erre a kérdésre már nem tudtunk válaszolni. Mentségemre legyen mondva: én a néni háta mögött sírtam a röhögéstől. :)
A vicces az, hogy Bandi az eset után azt mondta, hogy "ha lenne blogom, megírnám". Nos neki nincs, de nekem van.. hahahá.. és milyen jó, hogy nem olvassa, mert most biztos kapnék a fejemre. :D
Egy fantasztikusan marha nagy üzeltben kódorogtunk, hogy valami vacsorára valót vadásszunk, nagy nehezn eldöntöttük mit veszünk. Én nagyon komoly vacsorára szerelkeztem föl, ami egy üveg ásványvízzel együtt került 150 forintba, el lehet képzelni, mekkora hatalmas bevásárlást vittünk végbe. De sajnos, senkit sem érdekel a boltban, hogy mennyi áruval állsz sorba, ugyanúgy ki kell várnod a három tonna árut vevő nagycsaládot, mint az egy szál répával álldogáló nénikét. Hát itt is ez történt. Mivel én elég peches szoktam lenni a sorba állásban (értsd tök mindegy melyik sorba állok, tuti az lesz a leglassabb), ezért rábíztam a Bandira, hogy válasszon. Legnagyobb meglepetésemre nem volt hajlandó, mert azt mondta, hogy ahova ő áll, az lesz a leglassabb sor. Na, már előre nevettünk, hogy teljesen mindegy hova állunk óriási zsákmányainkkal, tuti legalább egy órát itt dekkolunk, két ilyen szerencsétlen, aki vonza a negatív felhőt. :) Be is álltunk valahova, minden mindegy alapon, és már pont majdnem a pénztárnál voltunk, mikor az előttünk levőnek kiderült, hogy rosszul volt lemérve a zöldsége. Két kiló helyett valahogy 30 dekás volt a banán a címkén. Ezt persze a pénztáros már csak akkor szúrta ki, mikor beütötte. A pénztáros elment, 5 perc múlva visszajött, ez pont elég idő volt arra, hogy mögöttünk is iszonyat sor legyen, hogy se előre, se hátra. Közben kiderült, hogy sztornózni kell, ezért a főnököt kellett fölhívni telefonon, aki csak újabb 5 perc múlva jött, amikor is rájöttek ketten, hogy nem jó a gép. Én már kezdtem nevetni, hogy kész, nesze neked. Mert két ilyen bénaság áll a sorban, ez is azért van. Aztán valahogy negyedórás szenvedés után mégis csak megjavult a gép, éljen, a banán is rendes áron kelt el, és mindenki boldog volt. Jöttem én, vártam a katasztrófát, hogy mi fog történni a horribil összegű vásárlásommal. Megúsztam. Aztán jött Bandi. Hát ő már nem úszta meg, ugyanis a visszajáróból a felét a pénztáros elejtette... (biztos megijedt tőle, mert nem egy kis "szél elfújja" gyerek :D).. ráadásul a szemetesbe, nyolcszáz számla és otthagyott blokk közé sikerült beejteni a ki-tudja-menniyt... mert persze Bandi nem nézte meg, hogy mennyit kapott vissza, csak bevágta a tárcájába. A pénztáros jóindulatúan megkérdezte, hogy mennyi hiányzik, de erre a kérdésre már nem tudtunk válaszolni. Mentségemre legyen mondva: én a néni háta mögött sírtam a röhögéstől. :)
A vicces az, hogy Bandi az eset után azt mondta, hogy "ha lenne blogom, megírnám". Nos neki nincs, de nekem van.. hahahá.. és milyen jó, hogy nem olvassa, mert most biztos kapnék a fejemre. :D
2010. november 17., szerda
Távolságot, mint üveggolyót...
Olvastam néhány hozzászólást egy bloghoz. Arról írnak benne, hogy bizony milyen nehéz, ha apa távol dolgozik és csak ritkán ér haza.
Szomorú, hogy sokaknak így kell (kell?) élnie. a bátyámék is így élnek. Bátyám két állásban dolgozik és csak két hetente egy napot van otthon. A többit a munkáival tölti. De miért is? Mert azért az sem mindegy, hogy ki miért mt csinál. Ugyanis vannak emberek,akik azért teszik ezt, mert tényleg nincs más lehetőségük, viszont vannak olyanok, akiknek lenne (ők vannak többen). A Bátyáméknak nem azért kell a pénz, mert különben éhen halnának, mert nem telik pelenkára a kis unokaöcsémnek. Nem. Nekik az igényeik egy icipicit magasabbak a puszta rezsi fizetésnél. Ház kell nekik medencével és szaunával, luxus autó részletre meg önálló albérlet, mindezt úgy, hogy sógornőmnek nem volt állása mikor elment szülni. Bátraké a szerencse, de inkább úgy mondanám, hogy bátyám egy kicsit hozzászokott a jóhoz. Nagy házban nőtt fel, ahol mindenből volt túl sok: játékból, medencéből, tévéből, tévéjátékból, elektromos kütyüből, robogóból, motorból, autóból.. szóval sok olyan dologból, ami valójában teljesen fölösleges az ember életében.
Hozzászokott ezek létéhez, és ha valamelyik nincs, vagy csak kevés van, az számára a "nyomor". Pedig, ha belegondolok, hogy én sosem laktam feleakkora házban sem, mint ő, libajátékot meg malmot tudtam játszani a családdal, nem GI Joe visszatért a tévén, stb. Ezek nem is hiányoztak sose. Nem sírok, hogy jaj milyen rossz volt nekem, mert igenis nagyon szép gyerekkorom volt. Hálás vagyok Istennek a nagyapámért, aki hintát szögelt nekem az udvarra, a nagymamámért, aki megtanított tésztát gyúrni, anyukámért, akivel együtt csináltuk a farsangi jelmezeimet és azért bátyámért is, aki mint bátty nem mindig volt öröm számomra, de sok mindent megtanultam tőle is.
Persze, most nagy a szám, mert szép albérletben élek a férjemmel, jó állásunk van és nincs gyerekünk, csak egy kis hitelünk, de azt is tudom, hogy ez mekkora nagy kegyelem. Hogy a férjemnek nem kell napokig távol lennie, ha nem akar és nekem is csak akkor kell turnét vállanom, ha akarok, nem függ tőle az, hogy lesz-e kenyér az asztalon vagy sem (közalkalmazotti állasom mellett a szórakoztatóipar peremén lézengem csak úgy, mert az jó, ehhez tartoznak néha különféle turnék. :)). Hálás vagyok Istennek azért, mert ennyi mindent ad. Nem is síránkozom a pénz miatt, majd csak megtanuljuk beosztani rendesen. A hiba valószínűleg a mi igényeinkben vannak. Lejjebb adjuk és hipp hopp visszafizetjük a hitelünket. :) De jó lesz. :)
Ajajaj...
Huhúú.. jön a karácsony.. mit jön? SZÁGULD! Én meg hogy állok a karácsonyi ajándékokkal? Sehogy, naná. Pedig szeptember óta csinálom, de még hujj de sok van... és most? Most szörnyülködve látom Virág blogján, hogy már csak harminc egynehány nap karácsonyig... Ááá.. magyarul itt az advent, amit én nagyon szeretek, de se koszorú, se naptár, se gyertya, se karácsonyfadísz (egy darab se), se csomagoló papír, se ajándék vagy annak az ötlete... pfff... még csak párom ajándéka készül... az is, mint a Luca széke. Hogy mi az, nem árulom el, mert a végén még elovassa.. bár ez a veszély nem nagyon fenyeget... :P :D
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)