Kényelmes katolikusok

Katolikus körökben (közösségben, plébánián, oviban, iskolában) egyre gyakrabban látom, hogy bizony a testvérek szeretnek jól élni. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen nem gondolom, hogy az önostorozás és a remete élet vezet üdvösségre, viszont vannak ennek azért veszélyei, amit sokszor a gyerekeken látok. Mondok példát:
Ovis farsang a katolikus oviban. Ismerőst kérdezem, hogy minek öltözik a gyermek. Hát vett egy királylányt jelmezt a turkálóban. Kicsit nagy, de a következő 4 évre jó lesz. Rendben. Kislány örül, királylány lesz farsangon, anyuka örül: olcsón megúszta. Eljő a farsang. Ismerősék mesélik milyen volt. "Hát, a többség Disney-jelmezben volt. Van egy varrónő, aki külön személyre szabva varrja ezeket a ruhákat. A többség ott vette a gyereknek a Jégvarázs Elza jelmezt. Volt még Csingling és Anna is. De főként ezek. Házilag készített jelmezek alig voltak, elvétve. Inkább csak vett. A hagyományos: macska, egér, nyuszi, kutya, virág, és a többi, egyáltalán nem akadt. Mindenki csak Disney-szereplő volt, a fiúk esetleg lovagok, vagy tűzoltók, rendőrök. Ilyesmik." - magyarázza az anyuka, kicsit félve, hogy az ő lánya "csak" királylány volt, semmi  Elza vagy Rapunzel. Megnyugtatom, hogy az állami oviban minden második gyerek macska volt, a többség kapott egy fület, meg rajzoltak rá bajszot, esetleg kötöttek rá egy madzagot faroknak. Semmi csicsa, semmi Disney.  Valahol azért örültem, nem kellett "versenyeztetnem" a gyermekemet a profi varrónő által varrt jelmez csodákkal, hanem elég volt neki az itthon eszkábált macska is. A katolikus ovi gyerekei már nem ilyen szerencsések. Ha nincs profi Jégvarázs ruha, akkor már nem is rúgnak labdába. Nehéz lehet így élni.
Másik példa: plébániai lelkinap. Lelkes apuka önként jelentkezik: süt a gyerekeknek palacsintát a plébánia konyháján. Végül is szakács, ért hozzá, hogy kell gyorsan, szakszerűen megsütni hatvan palacsintát. A gyerekek sorban állnak, természetesen. Mi is beállunk a gyerekkel, nem maradhat le a palacsintáról. Kb harminc gyerek van, megtudjuk, hogy mindenkinek jut kettő. De először mindenkinek egy, aztán lehet repetázni. Rendben van. Felfogtuk a szabályokat, állunk a sorban. Egyszer csak tíz év körüli kislány furakodik elénk, szájából lóg a kakaós palacsinta, kezében a lekváros.  Szólok neki. "Ne haragudj, de először olyanok kapnak, akik még egyet sem ettek. Légy szíves, állj a sor végére!" Azon már nem szőrözök, hogy összesen mindenkinek kettő jut, mert ugye ez azért nem szokott ennyire szigorú dolog lenni ilyen helyen. A lány néz rám, mintha UFÓ volnék. Szülők sehol, vagy helyeslően bólogatnak a kislánynak. "Ügyes vagy lányom, nyomjál el mindenkit, neked jár a tíz palacsinta, a többinek meg a fityisz!" Értem én, legyen élelmes a gyerek, persze, ez fontos, de nincs ennek egy határa? Nem a keresztény értékeket kellene átadni a kislánynak? Hogy megossza másokkal , amije van, hogy annyit vegyen ki a közösből, amennyire szüksége van és ne harácsoljon? Nem ezek lennének a keresztény értékek? És a gyerekek tanulnak: ilyen apróságokból tanulnak. Megtanulják, hogy teljesen mindegy mi a szabály, ha ügyesen furakodnak, sunnyognak, ha erővel odébb lökik a másikat, akkor megkerülhetik, akkor nekik jut négy-öt-hat palacsinta is, míg a többinek esetleg semmi. Megfordul a fejemben, hogy lehet, hogy a szülők is ezt csinálják, csak ők nem palacsintával, hanem adóval, metrójeggyel, aprópénzzel? Itt csalják el, ott kerülik meg a szabályt, sunnyogják el, lopják el, persze csak azért mert ez nekik "jár". Mert amúgy miért ilyen drága? Hát persze, hogy elsunnyogom, mert lehetőségem van rá. Pedig Jézus azt mondta add meg a császárnak, ami a császáré. És miért csinálják? Hogy a gyerek a legújabb tizenötezres Barbival játsszon? Hogy vadi új lovagló csizmában mehessen a misére (!!!)? Hogy terepjáróval járjanak a városban? Hát ezek biztosan fontos dolgok. Az én gyerekeimnek egy palacsinta jutott, az is azért, mert elküldtem apát szerezni. Őt nem lökték arrébb a tizennégy évesek. Második már nem volt. Nem baj, majd sütök otthon. Sütöttem. Elfogyott.
Harmadik példa: Gyerekek a játszótéren. Kertes házban laknak, a szülőket ismerem. Mind nevezetes, vallásos család. Rendben. A gyerekek szórják a homokot: belemegy a szembe, hajba, dobálják a csúszdára. Szólok nekik: "Kislányok, ne dobáljátok a homokot, mert belemegy mások szemébe, és a csúszdába se pakoljátok, mert mások még ott csúsznak!" Hat- hét éves lánykák, néznek rám: Normális vagyok-e, hogy beleszólok a játékba. Felmegy a pumpa és azt mondom: "Idefigyeljetek, ha itt akartok játszani, akkor vagy rendesen viselkedtek, vagy szólok a szüleiteknek, hogy menjetek inkább haza." Kislányok megszeppennek, majd a vállukat vonogatják. "Nem hagyjuk abba!" Rendben. Szólok a szülőknek. "Jaj, hát hadd játszanak!" jön a válasz. "Ne akadékoskodj annyit! Hisz gyerekek!" "Igen", válaszolom. "De az én gyerekem sír, mert tied nem tud viselkedni a játszótéren. Otthon úgy dobálja a homokot, ahogy akarja, nem érdekel, de itt mások is vannak." Szülők kicsit megsértődnek, hazamennek. Kimosom a gyerekem szemét, lesöpröm a csúszdát. Valóban jó, hogy ráhagyják a gyerekre a rendbontást? Látszik, hogy nem sokat járnak játszótérre, Miért is járnának, hisz ott a kert? De a gyereknek fogalma sincs alapvető szociális szabályokról. Hétévesen nem vagyok tisztában azzal, hogyha valakinek kárt okozok a tevékenységemmel, akkor azt nem csinálom? Pláne, ha egy felnőtt szól, akkor nem csak a vállamat vonogatom? Milyen viselkedés ez? Ezt tanulta otthon? Jaj, persze, mert otthon, minden a fenekük alá van rakva. Uhum. Hát jó.
Negyedik példa: Kedves, középkorú házaspár. Tényleg kedvesek, tényleg jó fejek. Mikor a feleség munkájáról beszélünk, aki gyerekekkel foglalkozik az egyik lepukkantabb kerületben, jön a panasz. "Ezek a panelgyerekek! Borzasztóak! Élnek ott a panelben, nem fejlődnek, buták, lusták, borzalmasak." Nem akarok szólni, hogy én is panelgyerek voltam, s most is panelban élek. Nem mindenki engedheti meg magának a kertes házat, autót, miegymást. Nekünk nincs kitől örökölni, nincs, aki nagyobb összeggel támogasson, és egyikünk sem keres milliókat. Lakáshitelünk van, meg kölcsönünk, meg hegynyi tartozásunk. Az van. Kertünk nincs, de attól még nem érzem magamat hülyének, és a gyerekeim sem azok. A hangvételből érezni a lekezelést. Kicsit le is írnak bennünket, mint akik tehetetlenek. Mikor segítségre terelődik a szó, felajánlom, hogy szívesen segítek. Nem kérnek semmit, nem kell segítenünk, majd egy olyan, akinek van kertes háza, majd egy olyan, akinek autója van. Hát jó. Rendben. Ha ez az emberség fokmérője, akkor legyen. De mit is mondott Jézus, hol kell gyűjteni a kincseket?
Ötödik példa: Evangelizációs tábor. Egyik közösség tagjai a szervezők, a szolgálattevők, mindenkinek megvan a maga dolga. Nem egy luxusnyaralás, ezt tudjuk jól. Helyszín: kiszuperált úttörő tábor. Zuhany a folyosó végén jobbra, közös. WC szintén. Szoci barakkok, vagy negyven éve nem láttak felújítást, de még egy tisztázó festést se. Kalandos tábor, de ez egy TÁBOR. "Nem is vártam különbet", mondom a férjemnek, miközben a szakadt szúnyoghálós ablak előtt húzom be a piszkossárga függönyt. Már most látom, hogy reggel ez annyit fog érni, mint halottnak a csók. De mindegy is, nem aludni jöttünk ide. A gyerekek élvezik a nomád körülményeket, nekünk sincs különösebb bajunk vele. Másnap dühös anyukával találkozom, legkisebb lánya már nagyobb, érettségizik. Felháborodva meséli, hogy a zuhany közös! Nincs saját fürdő! Hogy neki várnia kellett a fürdési lehetőségre! És hogy milyen lepukkant a szállás! Meg így meg úgy, árad a panasz, szállnak a szitkok. Két napig bírta, majd hazafurikázta a családot a luxusautójával. Ő volt az egyik főszervező. Most megvannak lőve, hisz ő tudott egyet s mást. Nem baj. Ő elment, mert ezek a körülmények "nem emberhez valóak" A többi száz embernek megfelelt, csak neki nem. Egy szolgálat sem érhet annyit, hogy az ember nélkülözze öt napra a saját fürdőszobát! Kérdem én: mit vitt magával a hetvenkét tanítvány? Lakókocsit! A derekukra kötötték, és húzták, mint a csiga a házát. Ja, nem.
Hatodik példa: családi nyaralás szervezése. Kérdem egy közösségben: hol van olyan szállás, ami olcsó és nem kell hozzá autó. Tud-e ilyent valaki? Persze, jelentkeznek többen is, hogy tudnak. Az egyik egy négycsillagos hotelt ajánlgat, csupán huszonötezer per éj per fő, de három év alatt ingyenes. Kár, hogy már elmúltam három én is, és a férjem is, sőt, a nagyobbik gyerek is. Másik lelkes is mondja: Kismucsa-alsó. Nem jár oda se busz, se vonat, de a szállás, az nagyon hangulatos. És a város csak húsz percre! Kocsival. Ja, kösz. Harmadik lelkes is ajánlgat, ő már komolyabban. Ilyen szállás van emitt, igaz mindent vinni kell: gyereknek  kiságyat, tányért, poharat, ágyneműt. De olcsó és a vonatállomástól is csak egy óra séta. Persze, ő csak tippeli, mert ők autóval szoktak járni. Hát kösz. Két hátizsákba vajon hány paplan fér bele? A gyerekágy cipelését nem is említem. Vagy abból önjáró is van, ami követ mint egy kutya? Kezdem úgy érezni, hogy nem értették a kérdést. Valami gond lehet a szövegértéssel. Aztán eszembe jut egy teve, meg a tűnek a foka.
A sor és a példák végtelenek. Nem, nem szólok le senkit, mert mindenkinek van hibája. Csupán azért osztottam meg ezeket, mert az elkényelmesedés komoly probléma a keresztényéletben, Amikor az az önfeláldozás csúcsa, ha hetente egyszer nem eszem húst? Egye fene, kibírom ezzel a kis harcsapaprikással meg juhtúrós sztrapacskával. Majd csak eltengődöm valahogy. Milyen jó, hogy lángolt palacsinta is lesz utána. Hisz péntek van. Böjt. Én nem vagyok egy középkori szent, aki lemond minden hívságról: a kényelemtől a fürdésig, de azt gondolom, hogy valós veszéllyel állunk szemben, amikor arról szólunk, hogy a puhány testben puhány lélek is lakik. Pedig, most van itt az idő, hogy megkeményítsük lábunkat. Már nem gyermekek vagyunk, hogy tejet igyunk, hanem felnőttek, akiknek igazi étel jár, ami nehezebben rágható és emészthető! Ne a széles utat válasszuk, hanem a keskenyet! Mert az vezet az üdvösségre!

Szociopaták a munkahelyen

Most itthon vagyok, gyerekezek. Nem unatkozom. Dolgoztam viszont korábban, és bizony az egyik munkahelyemen én is találkoztam egy karrierista szociopatával. Itt egy cikk a hvg-ből, hogy miről is beszélek. (Nem vagyok egy nagy hvg fan, mert egyszer egy cikkükben az én nevemet tüntették fel a főnököm neve helyett, aki nyilatkozott egy üggyel kapcsolatban. Én szóltam, hogy ez így nem lesz jó, erre tojtak a fejemre. Én meg csak reméltem, hogy a munkahelyemen nem szednek elő, hogy "mit nyilatkozgatok én a sajtónak, mikor azt csak a főnöknek szabad?" Pfff, ennyit a releváns és hiteles tájékoztatásról by hvg)
Szóval, volt ez a Sanyi, aki nagyon átlátszó trükkökkel próbálta manipulálni a környezetét. Sanyi lecsúszott, idegileg és emberileg nulla volt, de remekül leplezte. ("Sanyi" ez esetben egy nő.) Hallottam már korábban Sanyikról, de mivel akkoriban egy egészen kis, mondhatni porszemnyi cégecskénél dolgoztam félállásban, eszembe sem jutott, hogy ITT Sanyi felbukkanhat. Hisz olyan kevesen vagyunk, családias a hangulat, mindenki szeret mindenkit. Aztán kezdtek felmondani az emberek, meg se várni a próbaidő végét. Én meg kérdeztem, hogy ugyan miért mégy el te kedves ember, mikor olyan jó munkaerő vagy. Mondták, hogy a Sanyi, az olyan, hogy inkább itt hagyják a kócerájt, és keresnek jobbat.  Volt, aki bevallotta, volt, aki nem, de nyilvánvaló volt, hogy a kedves embereket Sanyi üldözi el. Az a Sanyi, aki egyébként egy élmunkás volt, nem lehetett szakmailag belekötni, csak emberileg volt zokni. Érdekes módon Sanyi a nőket utálta, ergo módszeresen igyekezett megszabadulni minden nőnemű lénytől a cégnél. Ez egy olyan helyen, ahol a dolgozók több, mint hetven százaléka "szoknyás", marhára nem egészséges hozzáállás. A nagy szerencsénk az volt, hogy a főnök nem léptette elő Sanyit semmilyen magasabb pozícióba, mert nem volt magasabb pozíció: volt egy főnökség, meg a hangyák. Kis cégeknél ez már csak így megy. Sanyi nagyon tepert, hogy a főnökségbe bekerüljön, kapott is valami lótifuti, hálátlan plusz melót, amit nagy karrier tervek érdekében önként elvállalt, de a főnöki pozíciótól távol maradt, az egész cég nagy szerencséjére. Sanyi hosszú évekig rontotta a levegőt a cégnél. Kitartóan golyózta ki az embereket, és a gyengébbek, vagy azok, akiknek akadtak más lehetőségeik, el is tűntek a süllyesztőben. Sok igen értékes munkaérő távozását köszönhetjük Sanyinak, de  ki mint vet, úgy arat. Ugyanis Sanyi belém kötött. És ezt nagyon nem kellett volna. Én békésen éltem a dolgozók életét, alig foglalkoztam Sanyival és a körülötte terjengő bűzzel, a kötelező "jó pofi" köröket, persze, magam is leróttam, nem akartam paraszt lenni. De Sanyinak valahogy mégis csak szemet szúrtam, pedig én nem voltam sem karrierista, sem semmi. Nem akartam a főnökségbe kerülni, vagy külön elismeréseket kapni ettől-attól.  Az ember általában nagy karriereket nem a szamárlétra legalján rekedve, hangyaként dolgozgatva, félállásból tervez, hanem kicsit keményebben küzd céljaiért. Nekem viszont nem voltak efféle céljaim, sem affélék, mint Sanyinak, sem másmilyenek. Én csak szerettem a munkámat, szívesen dolgoztam a cégnél. Meg jól is jött a meló az egyetem mellett. Erre megjelent Sanyi. Először csak ugráltatott, mintha bármiféle főnök lenne. mintha relevánsan megmondhatná, hogy nekem mi a dolgom. Mindegy. Végül is ott volt neki az a plusz alja munka, amit dalolva elvállalt, szegény, hát jó, néha besegítettem neki. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Sanyi előszeretettel sózza rám azt a munkát, amit ő vállalt némi plusszért. Vagyis én csupa kedvességből csináljam a melót, amiért ő kapja a dicséretet, meg a mindent. Aha, hát anyád, gondoltam én, és kezdtem kibújni a feladatok alól. Jaj, sajnos nem érek rá, sajnos az egyetem, sajnos fáj a lában, nem tudom elhozni, de tudok valakit, aki segít. Jaj, nem tudok ott lenni, beteg vagyok, igyekszem haza. Sajnálom. És hasonlók. Amikor a kedves, lerázó szövegek nem jöttek be, kerek-perec megmondtam, hogy Sanyi, ezt nem csinálom. Persze, erre Sanyi megpróbált bemártani a főnöknél, hogy hát én mennyire nem foglalkozom a CÉG érdekeivel. Nem is az ő érdekeivel, hanem a cégével. Nem én vállaltam az alja munkát, hanem ő. Én nem kaptam érte semmit, csak letolást, ha nem jól csináltam meg. Akkor meg, mégis mit gondolt? Szóval, Sanyi kb mindenkit ekkora baleknak nézett. Így éldegéltünk a cégnél Sanyi meg a bűze, amiből néha az én aurámba is próbált szórni. Egyszer aztán fordult a kocka, mert Sanyi módszeresen elkezdett kigólyózni a cégtől engem is. Ezt nem kellett volna. Először is rám sózta az alja munkát, amit ő csinált. Nekem nagyon nem fűlött a fogam hozzá, pláne, hogy azért voltam félállásban, mert nem tudtam volna időben megoldani a teljes állást, de az alja munka igen időigényes tevékenység volt, így minden szabadidőmet elszippantotta. Ezek után pletykákat kezdett terjeszteni rólam, amiket szépen visszahallottam, hol valamelyik dolgozótól, hol egyenesen a főnöktől, hogy "Sanyi azt mondta". Na, itt betelt a pohár. Sanyi megpróbált szakmailag aláásni az aljamunkával, mondván, ha ezt az ótvar melót nem csinálom meg rendesen, akkor majd a többiek látják, hogy mekkora egy megbízhatatlan személy vagyok. Ez egyértelmű volt, hogy ezt akarja elérni, pláne, hogy hazudott bizonyos tényekről, mikor átadta a melót, ami később derült ki és ezzel engem igen kellemetlen helyzetekbe kevert. Mikor látta, hogy egész jól megbirkózom a feladattal, beijedt, hogy esetleg ellopom a karrierjét (ami nem világos, hogy pontosan mi lett volna a nagy előmenetel), így emberileg próbált aláásni, jöttek a pletykák. Rólam mindenki tudta, hogy katolikus vagyok, és a vallás számomra fontos, így ezt az oldalam igyekezett beszennyezni, gonosz és gusztustalan pletykákkal. És elegem lett. Így azon iparkodtam, hogy Sanyit lebuktassam a többiek és a főnökség előtt. Kihasználtam a munkahelyi jogrendszert, ami a különjuttatások rendszerét szabályozza a dolgozók számára. Ennél a cégnél az volt a szabály, hogy a külön juttatások mértéke a ledolgozott órák számával arányos, vagyis aki heti X pluszórát dolgozik az X mennyiségű plusz juttatást kap pluszba, de ez az X mennyiségű juttatás mindenkinek jár, aki X pluszórát dolgozik, nem csak egynek-kettőnek. Rávilágítottam a főnöknél, hogy bár én ugyanannyit dolgozom, mint Sanyi, juttatás nuku, bezzeg Sanyi sorra zsebeli be plusszokat. A főnök belátta, hogy igazam van, így intézkedett, hogy aki X órát dolgozik, az ugyanúgy megkapja az X juttatást, mint Sanyi. Ebből az következett, hogy Sanyinak nem járt több juttatás, mint X, mert akkor mindenkinek több járt volna. Ez, persze, nem tetszett a kolleginának, de az élet kegyetlen. Nehogy már behízelgés alapon döntsön egy munkahely a dolgozóknak szánt juttatás elosztásáról! Így az történt, hogy a negyedév elején Sanyi kapott plusszokat, a negyed év végén meg mi többiek. Ez aztán végképp csípta Sanyi szemét, Sanyi meg volt győződve arról, hogy körülötte forog a világ, hogy nélküle a cég nem ott lenne, ahol, sőt csődbe menne, ezért igazságosnak gondolta, hogy ugyanannyi munkáért, ugyanolyan végzettségért, ugyanakkora teljesítményért ő többet kapjon, mint a többiek. Hiszen ő itt a mindent tudó! Ő sarokkő! nélküle nincs cég! Nincs Magyarország! Sőt, az egész világegyetem összeomlik! És ezt a csodálatosságot meg kell fizetni. De Sanyi nem állt meg a lejtőn, több kellett neki aljas pletykálkodásnál! Rámászott úton-útfélen az összes épkézláb férfira a munkahelyen. Ez engem nem azért zavart, mert bármiféle terveim lettek volna a hímállománnyal, hisz akkor már együtt voltunk a férjemmel, hanem mert rettenetesen bomlasztotta a munkahelyi közösséget. Szerencsére nálunk értelmes férfiak dolgoztak, hamar lerázták Sanyit és a helyére rakták, de a munkahelyi légkör így is kellemetlen maradt, néha érezni lehetett a feszültséget a levegőben. Ez a grátisz stressz a kutyának sem hiányzott. Úgy döntöttem merényletet tervezek Sanyi ellen. Vagy megváltozik, vagy lelép, de ezt nem csinálhatja tovább. Iparkodtam felnyitni a többiek szemét, hogy vegyék észre, hogy Sanyi mit manipulál, kavar összevissza, hogy az legyen, amit ő akar.  Próbáltam beszélni közben Sanyi fejével, kipuhatolni, hogy mi áll a háttérben, mit akar valójában. Rengeteg lelki baja volt, de ez akkor sem mentette fel a tettei súlya alól. Igyekeztem figyelmeztetni, hogyha így folytatja csúnya vége lehet, és nem én voltam az egyetlen, aki jelezte neki, hogy a tűzzel játszik.  Végül nem kellett tennem semmit, mert mindenkinek elege lett Sanyiból. A munkatársaim szép lassan elfordultak tőle, nem foglalkoztak sem vele, sem a pletykáival. Csak a főnökség hitte egy darabig, hogy releváns, amit Sanyi mond, vagy tesz, de aztán szépen kiderült a számukra is, hogy Sanyi bomlasztó közeg. Végül Sanyi, mikor rájött, hogy ennél a cégnél neki már nem terem több babér, sem karrierileg, sem manipulálásilag, lelépett. Közben a főnökséget is leváltották, így Sanyinak már esélye sem nagyon volt visszajutni a céghez. Egy darabig riogatott még azzal, hogy visszatér, de erre nem került sor később. A cég hangulata jobb lett, a dolgozók szívesebben végezték a munkát, és az újak sem léptek le a próbaidő alatt. Megszabadultunk Sanyitól, és ez mindenkinek nagy megelégedésére és örömére vált.