Kényelmes katolikusok

Katolikus körökben (közösségben, plébánián, oviban, iskolában) egyre gyakrabban látom, hogy bizony a testvérek szeretnek jól élni. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen nem gondolom, hogy az önostorozás és a remete élet vezet üdvösségre, viszont vannak ennek azért veszélyei, amit sokszor a gyerekeken látok. Mondok példát:
Ovis farsang a katolikus oviban. Ismerőst kérdezem, hogy minek öltözik a gyermek. Hát vett egy királylányt jelmezt a turkálóban. Kicsit nagy, de a következő 4 évre jó lesz. Rendben. Kislány örül, királylány lesz farsangon, anyuka örül: olcsón megúszta. Eljő a farsang. Ismerősék mesélik milyen volt. "Hát, a többség Disney-jelmezben volt. Van egy varrónő, aki külön személyre szabva varrja ezeket a ruhákat. A többség ott vette a gyereknek a Jégvarázs Elza jelmezt. Volt még Csingling és Anna is. De főként ezek. Házilag készített jelmezek alig voltak, elvétve. Inkább csak vett. A hagyományos: macska, egér, nyuszi, kutya, virág, és a többi, egyáltalán nem akadt. Mindenki csak Disney-szereplő volt, a fiúk esetleg lovagok, vagy tűzoltók, rendőrök. Ilyesmik." - magyarázza az anyuka, kicsit félve, hogy az ő lánya "csak" királylány volt, semmi  Elza vagy Rapunzel. Megnyugtatom, hogy az állami oviban minden második gyerek macska volt, a többség kapott egy fület, meg rajzoltak rá bajszot, esetleg kötöttek rá egy madzagot faroknak. Semmi csicsa, semmi Disney.  Valahol azért örültem, nem kellett "versenyeztetnem" a gyermekemet a profi varrónő által varrt jelmez csodákkal, hanem elég volt neki az itthon eszkábált macska is. A katolikus ovi gyerekei már nem ilyen szerencsések. Ha nincs profi Jégvarázs ruha, akkor már nem is rúgnak labdába. Nehéz lehet így élni.
Másik példa: plébániai lelkinap. Lelkes apuka önként jelentkezik: süt a gyerekeknek palacsintát a plébánia konyháján. Végül is szakács, ért hozzá, hogy kell gyorsan, szakszerűen megsütni hatvan palacsintát. A gyerekek sorban állnak, természetesen. Mi is beállunk a gyerekkel, nem maradhat le a palacsintáról. Kb harminc gyerek van, megtudjuk, hogy mindenkinek jut kettő. De először mindenkinek egy, aztán lehet repetázni. Rendben van. Felfogtuk a szabályokat, állunk a sorban. Egyszer csak tíz év körüli kislány furakodik elénk, szájából lóg a kakaós palacsinta, kezében a lekváros.  Szólok neki. "Ne haragudj, de először olyanok kapnak, akik még egyet sem ettek. Légy szíves, állj a sor végére!" Azon már nem szőrözök, hogy összesen mindenkinek kettő jut, mert ugye ez azért nem szokott ennyire szigorú dolog lenni ilyen helyen. A lány néz rám, mintha UFÓ volnék. Szülők sehol, vagy helyeslően bólogatnak a kislánynak. "Ügyes vagy lányom, nyomjál el mindenkit, neked jár a tíz palacsinta, a többinek meg a fityisz!" Értem én, legyen élelmes a gyerek, persze, ez fontos, de nincs ennek egy határa? Nem a keresztény értékeket kellene átadni a kislánynak? Hogy megossza másokkal , amije van, hogy annyit vegyen ki a közösből, amennyire szüksége van és ne harácsoljon? Nem ezek lennének a keresztény értékek? És a gyerekek tanulnak: ilyen apróságokból tanulnak. Megtanulják, hogy teljesen mindegy mi a szabály, ha ügyesen furakodnak, sunnyognak, ha erővel odébb lökik a másikat, akkor megkerülhetik, akkor nekik jut négy-öt-hat palacsinta is, míg a többinek esetleg semmi. Megfordul a fejemben, hogy lehet, hogy a szülők is ezt csinálják, csak ők nem palacsintával, hanem adóval, metrójeggyel, aprópénzzel? Itt csalják el, ott kerülik meg a szabályt, sunnyogják el, lopják el, persze csak azért mert ez nekik "jár". Mert amúgy miért ilyen drága? Hát persze, hogy elsunnyogom, mert lehetőségem van rá. Pedig Jézus azt mondta add meg a császárnak, ami a császáré. És miért csinálják? Hogy a gyerek a legújabb tizenötezres Barbival játsszon? Hogy vadi új lovagló csizmában mehessen a misére (!!!)? Hogy terepjáróval járjanak a városban? Hát ezek biztosan fontos dolgok. Az én gyerekeimnek egy palacsinta jutott, az is azért, mert elküldtem apát szerezni. Őt nem lökték arrébb a tizennégy évesek. Második már nem volt. Nem baj, majd sütök otthon. Sütöttem. Elfogyott.
Harmadik példa: Gyerekek a játszótéren. Kertes házban laknak, a szülőket ismerem. Mind nevezetes, vallásos család. Rendben. A gyerekek szórják a homokot: belemegy a szembe, hajba, dobálják a csúszdára. Szólok nekik: "Kislányok, ne dobáljátok a homokot, mert belemegy mások szemébe, és a csúszdába se pakoljátok, mert mások még ott csúsznak!" Hat- hét éves lánykák, néznek rám: Normális vagyok-e, hogy beleszólok a játékba. Felmegy a pumpa és azt mondom: "Idefigyeljetek, ha itt akartok játszani, akkor vagy rendesen viselkedtek, vagy szólok a szüleiteknek, hogy menjetek inkább haza." Kislányok megszeppennek, majd a vállukat vonogatják. "Nem hagyjuk abba!" Rendben. Szólok a szülőknek. "Jaj, hát hadd játszanak!" jön a válasz. "Ne akadékoskodj annyit! Hisz gyerekek!" "Igen", válaszolom. "De az én gyerekem sír, mert tied nem tud viselkedni a játszótéren. Otthon úgy dobálja a homokot, ahogy akarja, nem érdekel, de itt mások is vannak." Szülők kicsit megsértődnek, hazamennek. Kimosom a gyerekem szemét, lesöpröm a csúszdát. Valóban jó, hogy ráhagyják a gyerekre a rendbontást? Látszik, hogy nem sokat járnak játszótérre, Miért is járnának, hisz ott a kert? De a gyereknek fogalma sincs alapvető szociális szabályokról. Hétévesen nem vagyok tisztában azzal, hogyha valakinek kárt okozok a tevékenységemmel, akkor azt nem csinálom? Pláne, ha egy felnőtt szól, akkor nem csak a vállamat vonogatom? Milyen viselkedés ez? Ezt tanulta otthon? Jaj, persze, mert otthon, minden a fenekük alá van rakva. Uhum. Hát jó.
Negyedik példa: Kedves, középkorú házaspár. Tényleg kedvesek, tényleg jó fejek. Mikor a feleség munkájáról beszélünk, aki gyerekekkel foglalkozik az egyik lepukkantabb kerületben, jön a panasz. "Ezek a panelgyerekek! Borzasztóak! Élnek ott a panelben, nem fejlődnek, buták, lusták, borzalmasak." Nem akarok szólni, hogy én is panelgyerek voltam, s most is panelban élek. Nem mindenki engedheti meg magának a kertes házat, autót, miegymást. Nekünk nincs kitől örökölni, nincs, aki nagyobb összeggel támogasson, és egyikünk sem keres milliókat. Lakáshitelünk van, meg kölcsönünk, meg hegynyi tartozásunk. Az van. Kertünk nincs, de attól még nem érzem magamat hülyének, és a gyerekeim sem azok. A hangvételből érezni a lekezelést. Kicsit le is írnak bennünket, mint akik tehetetlenek. Mikor segítségre terelődik a szó, felajánlom, hogy szívesen segítek. Nem kérnek semmit, nem kell segítenünk, majd egy olyan, akinek van kertes háza, majd egy olyan, akinek autója van. Hát jó. Rendben. Ha ez az emberség fokmérője, akkor legyen. De mit is mondott Jézus, hol kell gyűjteni a kincseket?
Ötödik példa: Evangelizációs tábor. Egyik közösség tagjai a szervezők, a szolgálattevők, mindenkinek megvan a maga dolga. Nem egy luxusnyaralás, ezt tudjuk jól. Helyszín: kiszuperált úttörő tábor. Zuhany a folyosó végén jobbra, közös. WC szintén. Szoci barakkok, vagy negyven éve nem láttak felújítást, de még egy tisztázó festést se. Kalandos tábor, de ez egy TÁBOR. "Nem is vártam különbet", mondom a férjemnek, miközben a szakadt szúnyoghálós ablak előtt húzom be a piszkossárga függönyt. Már most látom, hogy reggel ez annyit fog érni, mint halottnak a csók. De mindegy is, nem aludni jöttünk ide. A gyerekek élvezik a nomád körülményeket, nekünk sincs különösebb bajunk vele. Másnap dühös anyukával találkozom, legkisebb lánya már nagyobb, érettségizik. Felháborodva meséli, hogy a zuhany közös! Nincs saját fürdő! Hogy neki várnia kellett a fürdési lehetőségre! És hogy milyen lepukkant a szállás! Meg így meg úgy, árad a panasz, szállnak a szitkok. Két napig bírta, majd hazafurikázta a családot a luxusautójával. Ő volt az egyik főszervező. Most megvannak lőve, hisz ő tudott egyet s mást. Nem baj. Ő elment, mert ezek a körülmények "nem emberhez valóak" A többi száz embernek megfelelt, csak neki nem. Egy szolgálat sem érhet annyit, hogy az ember nélkülözze öt napra a saját fürdőszobát! Kérdem én: mit vitt magával a hetvenkét tanítvány? Lakókocsit! A derekukra kötötték, és húzták, mint a csiga a házát. Ja, nem.
Hatodik példa: családi nyaralás szervezése. Kérdem egy közösségben: hol van olyan szállás, ami olcsó és nem kell hozzá autó. Tud-e ilyent valaki? Persze, jelentkeznek többen is, hogy tudnak. Az egyik egy négycsillagos hotelt ajánlgat, csupán huszonötezer per éj per fő, de három év alatt ingyenes. Kár, hogy már elmúltam három én is, és a férjem is, sőt, a nagyobbik gyerek is. Másik lelkes is mondja: Kismucsa-alsó. Nem jár oda se busz, se vonat, de a szállás, az nagyon hangulatos. És a város csak húsz percre! Kocsival. Ja, kösz. Harmadik lelkes is ajánlgat, ő már komolyabban. Ilyen szállás van emitt, igaz mindent vinni kell: gyereknek  kiságyat, tányért, poharat, ágyneműt. De olcsó és a vonatállomástól is csak egy óra séta. Persze, ő csak tippeli, mert ők autóval szoktak járni. Hát kösz. Két hátizsákba vajon hány paplan fér bele? A gyerekágy cipelését nem is említem. Vagy abból önjáró is van, ami követ mint egy kutya? Kezdem úgy érezni, hogy nem értették a kérdést. Valami gond lehet a szövegértéssel. Aztán eszembe jut egy teve, meg a tűnek a foka.
A sor és a példák végtelenek. Nem, nem szólok le senkit, mert mindenkinek van hibája. Csupán azért osztottam meg ezeket, mert az elkényelmesedés komoly probléma a keresztényéletben, Amikor az az önfeláldozás csúcsa, ha hetente egyszer nem eszem húst? Egye fene, kibírom ezzel a kis harcsapaprikással meg juhtúrós sztrapacskával. Majd csak eltengődöm valahogy. Milyen jó, hogy lángolt palacsinta is lesz utána. Hisz péntek van. Böjt. Én nem vagyok egy középkori szent, aki lemond minden hívságról: a kényelemtől a fürdésig, de azt gondolom, hogy valós veszéllyel állunk szemben, amikor arról szólunk, hogy a puhány testben puhány lélek is lakik. Pedig, most van itt az idő, hogy megkeményítsük lábunkat. Már nem gyermekek vagyunk, hogy tejet igyunk, hanem felnőttek, akiknek igazi étel jár, ami nehezebben rágható és emészthető! Ne a széles utat válasszuk, hanem a keskenyet! Mert az vezet az üdvösségre!